„ Több barátot szerez a terített asztal,
Mint a helyes gondolkozás ”
(Sun-Tzu)
Elérkezett a pillanat, hogy írjak néhány eddig méltatlanul eltitkolt barátomról. Illetve, nem is a barátaimat titkoltam el hanem, bizonyos hozzájuk kapcsolódó történetemet. Az ok a történetet pikánssága vagy épp bizarrsága volt. S bár ugye, a mondás úgy tartja, hogy „Madarat tolláról, embert barátjáról” mégis azt vallom, hogy mindenkinek van talonban 1-2 olyan barátja, akire nem büszke, vagy akivel nem annyira szoros a barátsága, hogy rendszeresen tartsa a kapcsolatot vele. Nos, tegnap az egyik ilyen barátom ismét olyan helyzetbe hozott ami, sikeresen kiverte az összes biztosítékomat. Egy-egy ilyen sokk alkalmával magamba roskadva órákon át gondolkozom az alany és köztem leledző barátságszerűség filozófiai miértjein. Olykor magam is azt gondolom, hogy rossz hatással vannak az idegrendszeremre. Egy-egy ilyen sajátos barátságom ellenpólusa olykor olyan mélységű sokkokat zúz rám, amiket tényleg csak nagyon ritkán él meg egy átlagember. Ezt kb. úgy tudnám éreztetni, hogy egy magamfajtának pusztán csak ezen, sokkok mellékhatása utáni regenerációja heteken keresztül tart. Akkor egy kis ízelítő…
„ Sok ember látszik barátnak – és mégsem az.
Sok ember nem látszik barátnak – és mégis az. ”
(Konfucius)
Az első és szerintem mindközül a legsokkolóbb történetünk főhőse Félix. Félix a 33 éves őrült értelmiségi. Az első diplomáját közgazdaságból, a másodikat filozófiából szerezte. (Egyes vélemények szerint az úr agyamentsége az utóbbiból ered.) Félix a klasszikus őrült alaptípusa. A két diplomája ellenére igen sajátos hobbija van: Lop. Na, nem azért mert rászorul, egyszerűen csak gyakorló kleptomán. Imádja az adrenalin torpedót, ami egy-egy ilyen akciója alatt egyenesen a szívébe röppen. Félix hobbiból lop. Olyannyira, hogy amikor egyszer lebukott és megfogták (ami relatív ritka, mert elég kevesen járnak szmokingban lopni, mint Ő) bevitték a rendőrök az őrsre és miután a kihallgatása után meg a jegyzőkönyv felvétele után kiengedték ellopott 2 pisztolyt a rendőrségről. Mondom: Nem normális. Félix tegnap felhívott mondván, hogy: „Figyi Laki, nem érnél rá átjönni, mert nagyanyám nyihogni akar veled?!” Magyarra fordítva, menjek át, mert a nagyija beszélni akar velem. Megbeszéltük hát a randit őrült barátommal a Keleti pályaudvarnál. Félix pontos volt, mint mindig és látszólag nagyon izgatott. Rá is kérdeztem, hogy van-e valami baj. „Nincs, csak a hétvégén apám bemurgelt!” Félix nem szerette az apját, mert az apuka se szerette őt. A kegyeletsértő szóhasználat érthető volt tehát némileg. De ez még semmi. Még mielőtt mondtam volna az ilyenkor illendő részvétnyilvánítást, kis digitális fényképezőgépet nyomott a kezembe. Kíváncsian kezdtem fürkészni a gép tartalmát. Amit találtam szavakkal leírhatatlan szinte. Félix édesapja öngyilkos lett. Nem is akárhogy. Felakasztotta magát, de az utolsó pillanatokban meggondolhatta magát. Félixünk nem annyira volt megtörve, amikor szembesült a ténnyel, hogy kicsit sem szeretett apja a konyha közepén felakasztotta magát. Elmondása szerint halálos nyugalom lett rajta úrrá. Majd míg várta az orvos és a rendőrök kiérkezését szemében tébolyult tűz kezdett pislákolni. Előkapta a vadonatúj digitális fényképezőgépét és csinált gyorsan 3-4 képet különböző szögekből a még mindig kötélen lógó holttestről. De természetesen csak azután miután szépen kirúzsozta a saját apja holttestét az anyja ajakkontúrjával. És én ott álltam ledöbbenve, miközben Félix vicces kommenteket fűzött az apja „meggyalázott” teteméről készült képeihez, mint például, hogy „Nézd, ez olyan mintha valami karate pózban lenne! Itt meg, mintha fel lenne akasztva!” Ő tehát, az én Félix barátom…
A második történetünk főhőse egy mindössze 4 éves álomszép kislány: Szimonetta. Szimonetta az egyik volt kollégám gyereke. Annak idején magam követtem el a hibát és hoztam össze a non-stop teljes merevedésben a titkárnőnk után koslató haveromat az ominózus titkárnőnkkel. Eleinte minden nagyon szép volt, minden nagyon jó. Volt igazi lakodalom is, meg is voltam hívva és zabáltam is egy csomót ingyen. Aztán 2 év múlva jött a gyermekáldás. Megszületett a kis angyal. Nem tudni miért, de a családnak a 4. születésnapjakor jutott eszükbe, hogy meghívjanak a kis hölgy születésnapi bulijára. Előtte 3 évig eszükbe se jutott, hogy esetleg ez jó ötlet lenne, vagy esetleg, hogy van némi közöm a kettejük közös jelenéhez. Nah, elérkezett az ominózus este és én pontban 6-kor meg is jelentem a helyszínen. Senki nem volt sehol a meghívott vendégeket én szimbolizáltam. Gondoltam a többieket majd 3 év múlva jut eszükbe meghívni. Ajándékokkal felszerelkezve kérdeztem a házigazdát, hogy hol az ünnepelt. Az ünnepelt a saját szobájában néz meséket. Kopogtatás után nyitottam be a rózsaszínre festett gyerekszobába. A következő látvány tárult elém: Az ízlésesen lágyan berendezett gyermekszoba közepén volt egy ágy, az ágy szélén kis TV minek képernyőjén épp Micimackó próbált kiszabadulni a már megint a fejére szorult mézes csuporból. Az ágy közepén ott ült az ünnepelt, Szimonetta. Egyetlen apró hiba volt csak az idilli képben: Szimonetta egy akkora koromfekete műfalloszt (értsd: vibrátort) rágcsált, mint amekkora az én alkarom! Nem hittem a szememnek, komolyan mondom! Kérdőn néztem a vállamnál gyülekező szülőkre, mire az apuka szégyenlősen csak annyit mondott: „Megtalálta véletlen a Szilvi játékszerét. Olyan jól elvan vele, sajnáltuk elvenni Tőle, nehogy sírjon.” No komment…
A harmadik történet főhőse Hajni. Hajnit már sok-sok éve ismerem. Még akkor volt kollégám, amikor Szolnokon dolgoztam a vasútállomáson lévő játékteremben, mint úgynevezett játékmester. Hajni a tipikus szőke bombázó külső birtokosa. Szőke hosszú haj, hatalmas (eredeti!) mellek, formás popsi. Ezt természetesen, amikor csak a hely és a társaság engedte ki is hangsúlyozta. Dongtak körülötte a pasik. Mit dongtak, rajokban követték. Hajni egyszer úgy döntött, hogy elég a taxizásból és jogosítványt szerez. Ment is minden gördülékenyen, míg az utolsó vizsgáján meg nem húzták. Lógó orral kullogott el a pótvizsgára. Előtte felhívott, hogy öntsek bele némi erőt. Borzasztó megalázónak tartotta a helyzetet, hogy meg merte buktatni Őt holmi jött-ment vizsgabiztos, hiszen Ő mindig mindenből jeles volt a suliban. Beszéltünk hát pár szót, kicsit felvidítottam. Másfél óra múlva csörgött a telefonom. Ő hívott. Felvettem s a következő párbeszéd zajlott le köztünk:
-Szia! Na, mi van…meghúztak?
-Kétszer is…de legalább van jogsim!
:)
