Ma már másképp tündöklöm, mint régen,

Hajdanán nap, mint nap a rivaldafényben.

Mostanában szinte, fiziológiailag érzem, ahogy változom belül. Érdekes jelenség ez. Néha eltűnődöm azon, hogy hol a határa a világgal szemben meghozott kompromisszumainknak. Engem sokan nem szeretnek, például azért mert nem értenek. A szeretet egyik legfontosabb alappillére ugye pont az átláthatóság. Szeretni leggyakrabban azokat tudják (könnyen) akik élete, döntései, motivációi az átlag ember számára átlátható, megérthető, követhető. Hosszú időnek kellett eltelnie mire sikerült az ismerőseimnek, barátaimnak beláttatni velem, hogy nem tartozom a nagy átlag közé. Ez ugye nem azzal egyenlő, hogy különleges vagyok pusztán csak azt, hogy az átlagtól eltérő. Más. A gondolataim kuszasága, logikai háttere a döntéseimnek és az érzelmeim kifejezése mind-mind úgy képviseli a létezésemet, hogy az csak bizonyos érzelemvilágú emberek képesek megérteni, dekódolni. Ők a valóban azok az emberek, akik az átlagtól a különlegességük miatt térnek el. S nem kifejezetten csak, azért mert képesek felfogni, megérteni, feldolgozni a belőlem eredő impulzusokat. Aztán létezik ugye a másik csapat, akik nem figyelnek, nem értenek s ezzel automatikus módon, nem szeretnek. Ebből is van két csapat, akik közül az egyik simán csak tudomásul veszi a létezésem, de sok vizet nem zavar számukra a tény, hogy fogalmuk nincs mit, karattyol ez a gyerek. Ezzel ellentétben a másik csapat nem csak simán nem érti, nem fogja fel, de még támadja is azt, amit nem ért, nem fog fel. Ők a kedvenceim. Elég gyakran kell szembesülnöm azzal az igen sajátosan kialakuló helyzettel, hogy bizonyos emberek alapvetően nem képesek elfogadni az én döntéseimet. Nem, ez sem jó megfogalmazva így! Inkább, úgy írom, hogy nem képesek elfogadni bizonyos döntéseket, azért mert azokat a döntéseket én hozom meg. Tehát, nem a döntéssel van a baj hanem, magával a személlyel, aki azt meghozza: Velem. Maga a személyes ellenszenv egyébként elég sok minden miatt kialakulhat. Biztosan sokan voltak már úgy, hogy megláttak valakit és alapvetően és azonnal nem volt szimpatikus az alany. Pedig egy rossz szót nem szólt, csak egy arc volt a sok vadidegen között. Ilyenkor általában az történik, hogy az áldozat külsősségekben való megjelenése, a viselkedése, a magatartása, a gesztusrendszere, testbeszéde egyszerűen nem illik bele az általunk felállított normatívákba. Ilyenkor a tudat automatikusan megcsörrenti a vészharangot. Ami, tulajdonképpen nem is vészharang, csak mi emberek tekintünk a jelzésre ilyen negatív jelként. Az ilyen helyzetek gyakran akkor következnek be, ha egy jól összeszokott csapatba új tag kerül. Az újonnan érkező automatikusan kivált egy impulzust önmagáról. Ezen impulzust nem nagyon lehet manipulálnunk. Csak mert ápoltnak, rendezettnek és közvetlennek lenni nem mindig elég. Ezt magamról tudom. Vannak helyzetek, amikor bizonyos társaságok egyszerűen nem fogadnak be új tagokat. Miért nem? Azért nem, mert közös és súlyos titkolnivaló van köztük. Nem engedhetik meg tehát, hogy megkockáztassák annak veszélyét, hogy egy új ember megtörje a hosszú és kemény munkával létrehozott egységet köztük. A saját életemből elég sok ilyen szituációból tudok tapasztalatot meríteni. Volt régen, hogy azért golyóztak ki, mert nagypofám volt, volt, hogy azért mert teljesen semleges maradtam és olyan is volt, mikor egyszerűen nem bíztak meg bennem. Azóta azt hiszem, rájöttem arra, hogy melyik, azaz arany középút, ahol a lehető legnagyobb esélye annak, hogy befogadjanak. De legalábbis annak, hogy relatív hamar kiderüljön, hogy egyáltalán van-e esélye annak, hogy valaha is befogadjanak. A módszert már jó régóta tesztelgetem, és bátran állíthatom, hogy 85-90%-os hatékonysággal működik. A módszer alapja a passzív érdeklődés. Bekerülve egy új társaságba a legjobb, ha egyelőre nyugton maradunk. Ne akarjunk a társaság középpontjává válni azonnal. Pláne akkor, ha hosszútávra tervezünk ebben a csapatban. A passzív érdeklődés azt jelenti, hogy igyekszünk a háttérben maradni. De ami, a legfontosabb: Nyitott szemmel! Közeledni ne azonnal próbáljunk, ahogyan megnyílni sem. Jómagam az első negyedben csak várni szoktam és figyelni. Szépen felmérem a különböző karaktereket és próbálok azonosulni a helyzettel, amibe belekerültem. Nem próbálok azonnal simulni valakihez. Pedig erre előbb-utóbb szükség lesz. Én ilyenkor leginkább a csapat legerősebb tagját szoktam levadászni. A legerősebb sosem az, aki a leghangosabb, akin a legtöbben nevetnek. A legerősebb mindig az, aki ötleteit, utasításait a legtöbben hajtják végre. Nem más ez, mint puszta tömegpszichózis. Azonban még ekkor sem élvezhetünk tökéletes védettséget. Nekem számtalanszor előfordult például az, hogy a legerősebb alanya a csapat legidiótább tagja volt. S bár a véleményére mindenki figyelt, az utasításait mindenki kérdezés nélkül hajtotta végre, de alkalmatlan volt a szerepre, amiben volt, mert rendszeresen hozott rossz döntéseket. Ilyenkor általában előbb-utóbb természetesen nézeteltérésbe kerültem azzal az egyetlen emberrel, aki segítségével elfogadtathattam, befogadhatattam volna magam. Ekkor általában automatikusan ellenem fordult az egész csapat is és azonnal kizártak önmaguk közül. A legutóbbi ilyen esetem az, borzasztó érdekes és izgalmas volt. Bekerültem egy új társaságba, ahol már az első napokban jól körvonalazódott, hogy milyenek az erőviszonyok a csapaton belül. A csapat irányítója látszólag tökéletes és harmonikus kapcsolatot tartott fenn a nála, alacsonyabb státuszban lévő alkalmazottakkal. Minden szép volt és jó. Mindig mindenki mosolygott. Én voltam csak az, kit a mosolyok motivációja jobban érdekelt, mint maga a Colgate mosoly. Több intő jel is volt a non-stop vidám és mosolygó légkörön kívül is. Például, hogy szinte futószalagszerűen fogytak a tagok a körből. Mire kiderítettem az okot, magam is a futószalag végén találtam magam. Egy olyan csapatba próbáltam bekerülni, akik számára semmi sem volt drága. A kemény mag relatív hamar felismerte a tényt: Nem hagyom magam megalázni csak, mert újonc vagyok. Ez számukra megbocsáthatatlan vétség volt irányomból. S mivel volt, aki felismerte a helyzetemet, s volt, aki képes volt kiállni mellettem, így úgy döntöttek: Mindkettőnknek mennie kell. Mentünk is mindketten. Látszólag. Én ugyanis a mindent felégető típus vagyok. Nem szoktam jópofizni. Kezdettől fogva sem, attól fogva meg pláne, ha igazságtalanul kényszerítene vesztes pozícióba. Amolyan kegyelemdöfésként tehát, igyekeztem a legnagyobb hírverést okozni a kialakult helyzet kapcsán. S láss csodát: A terv sikerült! Olyannyira, hogy most nagyon úgy tűnik, hogy az ellenünk használt egységnyi erő visszarúgott. Annyira, hogy azok, kik ezt ellenünk fordították, ki sem bírták talpon…

Olyannak tartasz, ahogyan már ismersz,

Pedig tök mindegy, utálsz vagy tisztelsz.

Az életem igen komoly és maradandó változáson megy keresztül épp. Sok-sok olyan impulzus ér, amiből tanulok folyamatosan, amik kapcsán sikerül kicsit jobban megismernem magam. Az utóbbi időben például igen határozottan kaptam a pofonokat az élet hatalmas tenyerétől. De valahogy mégsem kedvetlenítettek el. Valami miatt úgy érzem, hogy jogom van itt lenni, létezni, írni, szeretni. A „valamiben” pedig igen nagy szerepe van Tildának és Marcsinak. A két teljesen ellentétes pólusú nőstény most úgy fogja közre az életemet, hogy akkor sem tudnék megmenekülni a kíméletlen életigenléstől, ha akarnék. Nem is akarok azonban. Erőt vett rajtam valami megmagyarázhatatlan és Dart Vader-eket lepipáló erő, ami táplálja bennem a hitet, hogy kellek a világnak. Még úgy is, hogy elítélem, megvetem és szankcionálom a magam módján a torz és elkorcsosodott tartalmisága bizonyos részeit. Mióta komolyabban ismerem Tildát, annyira energikusnak és annyira élőnek érzem az engem, körülvevő környezetemet, hogy szavakkal szinte kifejezhetetlen. A hajnalokig történő filozofálgatásaink, eszmecseréink olykor súlyos mély csendekbe, máskor tini csajokat meghazudtoló harsány vihogásokba torkollnak. Lassan megalapítjuk a világ leghosszabb ideig Oscart meg nem nézők klubját. Fura és igen izgalmas kapcsolat a miénk. Azt hiszem senkit, nem éreztem még ennyire magammal egy szinten agyban. Sokat tanultam Tőle. Komoly és igen hasznos dolgokat. Fura jelenség az Ő lénye az életemben, mert minél inkább összekovácsolódunk, annál hatékonyabban hatunk egymásra. Egymás terápiái vagyunk. Épp ezért van bennem szinte kitapintható félelem az első vita vagy nézeteltérés bekövetkezése miatt. Bár, a dolgok jelenlegi állása szerint ez még nagyon messze van. Ha meg esetleg mégis bekövetkezne, majd betudom súlyos hegesztési elvonási tünet-együttesnek. J Marcsim is egy teljesen új élményforrás az életemben. Azt hiszem, s úgy érzem, hogy egyre inkább megszilárdul köztünk ez az érzelmek táplálta köd. Lassan megismerjük egymás legtitkosabb gondolatait, lassan teljesen egy hullámhosszra kerülnek a lelkeink, s szép lassan kialakul köztünk egyfajta ösztönös harmónia. Ami nagyon remélem, hogy még jó sokáig fog tartani. Érdekes látni, ahogy változik, ahogy változott mellettem. Ahogy az értékrendjét felfalta a valóság. Lassan együtt növünk fel a nagybetűs élethez. Érdekes jelenség, amilyen végleteket tud megélni egy emberi kapcsolat. Mennyire képes formálni, csiszolni egymást még két teljesen különböző mentalitású ember is. Sok kihívás vár még rám. Nem csak a magánéletben, hanem az élet összes többi területén is. Mostanra jutottam el arra a szinte, ahol lassan megértem és átérzem a szeretet fontosságát. S a funkcióját. Vannak ugyanis bizonyos élethelyzetek (főleg a magamfajta depresszióra igen hajlamos embereknél) amikor nem nagyon ránthat ki más, nem nagyon menthet meg attól, hogy melankolikus katatóniába ne essünk, mint a tudata s az érzete annak, hogy vannak csodálatos emberek, akik szeretni tudnak. Őszintén, önzetlenül és tiszta szívből. Szeretni önmagunkért. Szeretni önmagukért. Szeretni azért mert ez nem csak abban vált ki jó érzés akit szeretnek hanem, abban is, aki szeret…