Szabadesés…

Tudod magam sem hittem, hogy eddig jutunk,

A nagy boldogság helyett külön utakon futunk.

Már nem ugyanaz vagy, mostanra más lettél,

Ellenem fordultál és vesztettél.

Megváltozott egy csapásra minden,

S Te megölted azt miben eddig hittem.

Vége a dalnak, totál sytax error,

Nem marad más csak a lelki terror.

S bár jól tudom, hogy sosem voltam szent,

De miattad most külön éljük meg a jelent.

Bár szerinted ez épp fordítva van bizti,

Hisz átitatja minden szavadat a hiszti.

Halálbiztos, hogy Te a mennyországba jutsz,

De nézz magadba, még csak hibázni se tudsz.

Legalábbis ezzel áltatod magadat,

Míg én igazra javítom minden szavadat.

S ha már az igazságnál tartunk,

Nem azzá lettünk, amivé akartunk.

Én végtelen sötét, Te színtiszta fény,

Pedig minden szavad elferdített tény.

Értéktelen a bizalom, amit beléd vetek,

Skizofrén vagyok s persze elmebeteg.

Elborít a dühöd, mint hálót a pókok.

Igazán jól eső és zamatos kis bókok.

Ja és, hogy ugye nem tettem semmit,

Azért, hogy neked én megérjek ennyit.

Pedig Te aztán milyen szépen kérted,

S apáddal szemben sem küzdöttem érted.

Kikelve magadból üvöltesz csak rám,

Míg nekem némán görbül sírásra a szám.

Még akik utálnak, sem tesznek így alám,

Olyanná válsz lassan, mint az anyám.

A flegmaságodat is majd a sírba viszed,

Hiszen már mindenen felkapod a vizet.

Réges-rég ki kellett volna nőnünk,

De az idő is képtelen elvenni tőlünk.

Pedig volt idő, mikor vakon hittem,

Te vagy nekem a legdrágább kincsem.

Te vagy bennem, azaz egyezményes jel,

Aki szeret picit, s aki végre rám is figyel.

De lehullt az álarcod s előtört a harag,

Csúfos véget ért a szerelmes színdarab.

S az arcodról a maszk a lábaim elé hullt.

Ami pedig máig éltetett hirtelen elmúlt.

Kiöltél belőlem mindent mi emberré tett,

A továbblépésre már minden megérett.

Hát nem én lettem a szíved legjobbika,

De ne bánkódj, megvigasztal majd Szandika.

Vagy, ha esetleg mégis Ő vallana kudarcot,

Tudod még utána egy következő arcot.

S bár nem egy lángész s nem egy fehér paripa,

Eldédelget, ne félj a kedves Danika.

Helyre teszi majd a lelked pár menet,

Eszedbe se jut, majd ki őszintén szeret.

Hiszen szerinted én is félre dugtam,

Durva voltam Veled és csak hazudtam.

Nincs a nevem mögött semmilyen érdem,

De miért voltál velem akkor csak ezt kérdem?

Hisz az a fajta vagyok, kit nem lehet szeretni,

De mostantól legalább már tudtok min nevetni.

Hát mit is mondhatnék végezetül Neked,

Bármit is tettél, az én szívem szeret.

De túl sok ez nekem, hogy poénra vegyük,

Legyél hát nagyon boldog csak velük!

-lakat-