Apró kis csapdák mégis ezen múlik minden,

Addig semmi sem sikerült, míg magamban nem hittem.

Hát, megint itt vagyok. Itt vagyok és írok. Az életem épp egy gyökeres változás kellős közepén tart. Szinte naponta szembesülök újabbnál-újabb impulzusokkal. Félelmetes kicsit. Na, nem az új befogadása, hanem az érkezésük sebessége. Az egyik pillanatban még egy szalmaszál tartja bennem az élethez való ragaszkodásom erejét, míg a következőben már 3 irányból ront rám a szeretet eddig vadidegeneknek hitt emberekből. Alig 24 óra leforgása alatt változott meg az életem A-tól Z-ig. Míg az egyik pillanatban még a soron következő gyáva megfutamodásom (öngyilkosság a fantáziátlanok kedvéért) részletein dolgoztam, a következőben mintha kifordították volna az életem s azonnal lett lakás, munka, szeretet s igény a létezésemre. Mindez úgy, hogy senki nem tudott semmit a helyzetemről: Egyszerűen ráérzett csak. A barát az, aki akkor jön, mikor mindenki megy – mormolom magamban néha logikus magyarázatot keresve az átélt önzetlen gesztusokra. A napjaim hajnal 4-kor kezdődnek. Szokatlan, kicsit fájdalmas, de mégis élvezem. Mikor a legtöbb ember ebédelni megy, én már végzek. Sajnos nem bizonyos emberekkel, de ami késik. Most először érzem azt, hogy kezdek egyenesbe jönni. Érzelmileg, mentálisan, tudatilag, anyagilag. Látom a jövőmet, egyáltalán értelmét látom az életem folytatásának. Hiszem azt, hogy kár lenne értem. Lassan felismerem magam körül a vesztenivalókat. A vesztenivalókat megtestesítő embereket. Azokat akik, akkor is látják bennem az embert, akik akkor is szeretnek, ha néha hibázok, ha rossz napom van. Nem nyűg nekik a depresszióm néha és képesek őszinte érdeklődéssel fordulni a döntéseim és a döntéseim motiváltsága felé. Talán azt is meg merem kockáztatni, hogy szeretnek picit. Tökéletes Tafferner Éva és Szigethy Brigitta ellentétek. Ezek fel sem fogják mennyire bánt engem, hogy ilyen hasonlatokhoz kell említgetnem őket. Csak az érdekli őket, hogy nem vagyok milliomos és még csak nem is úgy viselkedem, ahogyan azt a sajátos ízlésviláguk megkövetelte volna. Már mindegy, vége van. Mindig mikor valami véget ér, kezdetét veszi valami új – nyugtatgatom magamat. Jó érzés becsapni magam néha ilyen szállóigékkel. Egyébként azt figyeltem meg, hogy azok az emberek nem fogják fel leginkább, hogy mit is jelentettek számomra, akikért bármikor meghaltam volna. Mariann, Éva, stb-stb… Mindegy. Azt gondolom, hogy lassan véget ér a „csajozós” korszakom. Már nincs szükségem arra, hogy a legszebb és legmegközelíthetetlenebb nőkkel vegyem körbe magam ezzel is azt bizonyítva: Hetero férfi vagyok, a Nőket szeretem. Ráadásul baromi jó ízlésem van, hisz nézd csak meg kik szeretnek. Lassan beismerem, hogy kicsinyes dolog ilyen játékba kezdeni. A legszebb nők nem tudnak szeretni ugyanis. Szépen felzabálja ezt belőlük a saját szépségük. Így aztán önmagukat szereti úgy, hogy ezt még csak észre sem képesek venni. Ezért alakulhatott ki az aggyal szeretők meg a hisztis tyúkok alfajai a nemiségünk családfáján. Persze, ez csak az én hülye kis elméletem. Arra is komoly az esély, hogy baromság. Főleg ugye az érintettek szerint…

Pár fonetikus gondolat metszi át pillantásom,

Itt egy csepp mámorért is, ha kell, kutat ásom.

Magyarország legdrágább élelmiszerüzlet láncának lettem a hivatalos rendszergazdája. Nagyon vicces kis állás ez. Az üzlet dolgozói (a főhadiszállásban) az alapvető számítógépes ismeretek birtokában sem sincsenek! Annyira nem, hogy ma a boltvezető az én segítségemet kérte, hogy nagyobb ablakban láthassa a táblázatkezelőt. Igen, tehát ahhoz, hogy a képernyő jobb felső sarkában megtalálhassa és ráklikkelhessen a középső ikonra. Nagyokat nevetek néha. Akkor mondjuk nem mikor fél órát várok a munkaidőm lejárta után azért, mert lefagy a központ gép és az egyik üzletvezető egyszerűen nem hagyja, hogy újraindítsam mondván, hogy „majd meggyógyul, nehogy elrontsam”. Ez egyébként valóban az ország legdrágább üzletlánca. Náluk gyakorlatilag minden van, ami különlegességnek számít. Alapvető élelmiszerek természetesen sosincsenek viszont. Tehát, ha mondjuk, Te délelőtt 10-kor jönnél be, mondjuk tejet és kenyeret venni akkor kenyérből garantáltan már csak tegnapit, kenyérből pedig olyan 1 heteset kaphatnál csak. A vezetőség ugyanis egyszerűen nem tartja azt annyira fontosnak, hogy ilyen dolgokból elegendő mennyiséget rendeljenek a beszállítóktól. Van tehát például Fácán májolaj, (az életbe nem láttam ilyesmit eddig) nincs viszont 2 hetesnél frissebb kakaós csiga. Aztán van legalább 50 fajta chips. A legolcsóbb mindössze 60Ft és annyi van benne, hogy egy átlagos napközi lazán jóllakatna egy komplett alsó tagozatos évfolyamot. (Ezt kivételesen meg is kóstoltam: Senkinek nem ajánlom! Komolyan! Gyakorlatilag zománcfesték íze van! Nem nyitom meg azt a történetet, hogy honnan tudom, milyen ízű a zománcfesték…) Az üzlet egyébként hatalmas: Hatszáz négyzetméter. Erre van 3 eladó, 1 pénztáros, 9 kamera. Tényleg csak az nem lop el komplett polcnyi árut aki, egy szál tangába jön be. A kamerák képeit senki nem nézi, meg, ha nézné, se lenne esélye bármit észrevenni, mert a legdrágább üzletlánc a legolcsóbb kamerarendszert használja. Segítek: Ez azt jelenti, hogy egy már 98’-ban is cikinek számító monitoron látható mind a 9 kamera képe egyszerre egy-egy 6x6 cm-es képen: Fekete-fehérben. A kép felbontása annyira lassú, hogy mikor én a főbejáraton bemegyek az üzletbe és átmegyek a bolton, fel az irodába, lepakolás után a képernyőre pillantva látom csak, hogy beléptem a boltba. Alig 4 percet késik tehát. Ráadásul nem rögzít, csak megfigyel. Biztonsági őr sincs, mert „minek” így, ha valaki annyira bénán tuszkolja bele a belső sebébe a rekesznyi ásványvizet, hogy valamelyik eladó mégis kiszúrja, akkor sem tehet, semmit csak szépen megkéri, hogy lécci-lécci tedd már vissza okéska és toljad elfelé a rollert…de a sajátodat! Szóval nagyon jó kis hely ez. Egész nap szöveget szerkesztek, installálgatok és árut pakolok, ha jön, mert ugye a 3 lány egyike se nagy erőemelő bajnok. A kollégák jó fejek. Aki nem az volt, az szépen ki is lépett. Szóval, úgy nézz ki, hogy a helyemen vagyok a világban végre. Már csak el is kéne ezt hinnem…