Ha mindig valami mást keresel,

Vajon hány gyönyörű napot vesztesz el?

Az éjjel nem aludtam túl sokat. Gondolkoztam. Azon gondolkoztam, hogy az embereket mi szocializálná akkor, ha mondjuk úgy, mint a „Legenda vagyok…” című filmben szépen magukra lennének hagyva egy hatalmas üres városban. De hát, épp ez van most is. Természetesen úgy gondolom tehát, hogyha egy felnőtt és értelmes lenne „bezárva” egy teljesen üres városba, akkor miként tudná fenntartani a tudata épségét úgy, hogy ne őrüljön bele a tömény gyilkos magányba?  Az ember alapvetően társas lény. De mit kezd magával társaság nélkül? Elég sok időt töltöttem/töltök egyedül tehát, nem véletlen, hogy foglalkoztat a probléma. Gyakran hallom különböző emberektől, hogy Ők még gyerekek és nem is akarnak felnőni. Ezen elmosolyodom. A gyermekkor nem egyenlő a gondtalan élettel. Magam vagyok erre a bizonyíték. Azt is mondják néha, hogy én magam is gyerek maradtam mivel a mai napig is (30 éves fejjel) videó játékokkal játszom. Engem ugyanis ez szocializál. A jelen kor determinációja úgy égeti ki az emberekből az alapvető emberré maradáshoz szükséges tulajdonságokat, hogy ezt ma már észre sem vesszük. Elég, ha arra gondolunk, hogy miként változnak a különböző divatirányzatok. Ma már senki nem botránkozik meg azon, ha 14 éves lányok feneke villan ki a combközépig sem érő miniszoknya alól. Ma már egy-egy gyilkosság statisztikai adat, nem pedig megdöbbenést kiváltó hír. Ha azt látjuk a híradóban, hogy Gázában lemészároltak 200 embert a szemünk se rebben. Az én szemem előtt 200 egymásra halmozott holttest, 200 egymás mellé rendezett koporsó jelenik meg. Elképeszt és félelmet ébreszt bennem a jelenünk ridegsége. (Meg az is, hogy nem ismerek túl sok olyan embert, akiben ez ugyanígy zajlik le.) A dührohamaim nagyobb százalékát pont az ezzel kapcsolatos tétlenség táplálja. Az, hogy itt kell élnem ebben az igazságtalan és elkorcsosult világban és még csak segítségre sem számíthatok az igazságtalansággal szemben folytatott harcomban azoktól, akiknek pedig pont az lenne a dolguk. Persze vannak barátaim akik, rendre tudatosítják bennem, hogy nem érné meg megmutatnom azt, ami bennem tombol egy-egy ilyen dühkitöréses tünet együttesnél. Hosszú-hosszú évekre rácsok mögé kerülnék. Ha rácsok mögé nem, akkor pedig tuti valami olyan helyre ahol a szobatársaim csengőhangnak vagy káposztás cvekedlinek képzelik magukat. Egyik sem túl konstruktív jövőkép. Ezek elkerülése érdekében szükségem volt valami olyan elfoglaltságra ami, kikapcsol, lenyugtat, és egyfajta terápiaszerűen töri meg lelkem indulat hullámait. Van ugye a versírás ami, szinte tökéletesen kioltja bennem az agresszió szülte lángokat. Ugyanakkor viszont olykor azt érzem, hogy ha bizonyos hangulatomban verset kezdenék írni, akkor azzal többet ártanék magamnak, mint ha nem is tennék semmit hanem, hagynám magamon eluralkodni az indulataimat. Na, ilyenkor szoktam játszani. Nem dohányzom, nem iszok, nem drogozok, nem kávézok: Játszom. Nekem ez a káros szenvedélyem. A különbség „csupán annyi”, hogy én ezzel senkit nem ölök meg, senki egészségét nem teszem tönkre, mint az alkoholisták vagy a bagósok. Van vagy 20 különböző játékom. Természetesen olyanok, amik szinte pontosan a „fájdalomnál” fejtik ki a hatásukat. Úgyhogy most írok néhány sort a kedvenc játékaimról. Bízva abban, hogy ezek segítségével megérthetőbbé válhatok az emberek szemében.

Rise to Honour

A becsület lázadása

Majd 3 évig vártam erre a  Rise to Honour nevű játékra. A megjelenés pillanatában el is fogyott mindenhonnan az utánrendelésre pedig esély sem volt, mert a játék kiadója a SONY egyszerűen nem volt hajlandó második kiadást piacra dobni. A játék népszerűvé válásához igencsak hozzá járult, hogy a játék főszereplője a nagy Jet Li míg a rendezői feladatokat az a Cory Yuen látta el, aki az összes nagyobb és ismertebb akciófilm harcművészeti koreográfiáját készítette. (A szállító 1-2-3, Véres játék, Kickboxer, B-13: A bűnös negyed stb-stb.) A játék arról szól, hogy a főszereplő Kit Yun (Jet Li) beépül a Honkongi alvilágba, hogy leleplezzen egy korrupt összeesküvést. A játék grafikája szinte kifogástalan. Nagyon szépen és részletesen lett megrajzolva minden pálya, minden karakter. Mivel ez egy harcművészeti játék, a hangsúly természetesen a közelharc küzdelmeken van. Érdekesek, látványosak, akrobatikusak. És ami, az egészet élvezetessé teszi, hogy mint az igazi nagy akciófilmekben itt is szépen ki vannak lassítva a leglátványosabb mozdulatok. Teljesen magával ragadóvá teszi a játékmenetet ezzel és tényleg olyan mintha magunk is egy pergő akciófilm résztvevői lennénk. Akkor szoktam játszani vele, ha mint fizikailag, mint mentálisan tökéletesen ki vagyok merülve és vágyom némi sikerélményre.

B L A C K

A sötétség vonzása

Ez a játék a Black, az egyik legjobban eltalált „agyatlan” lövöldözős játék. Néha kell az embernek, hogy ne gondolkozzon, csak üljön a kényelmes foteljába és halomra gyilkolássza a világ legveszélyesebb terroristáit természetesen, a világ legjobb fegyverei segítségével. A játék népszerűségét az egyértelműen magas színvonalon kidolgozott grafikai megoldásokkal érték el. Egy lövöldözős játékban legtöbbször nem a tökéletesen kidolgozott tájat szoktuk figyelni, meg azt, hogy miként viselkednek a különböző tereptárgyak, ha rájuk lövünk. Na, itt viszont ez elképzelhetetlen, mert annyira jól sikerült, hogy néha magam is fél órákat játszom azzal, hogy egy géppisztollyal teljesen lebontok egy házat, oszlopot vagy szobrot. Elképesztő részletességgel dolgozták ki a fegyvereket is. Megcsillan rajtuk a napfény, tükröződnek a felületek és tényleg még az elhasznált töltények földre érkezésének a hangját is tökéletesen dolgozták ki. Szinte érezni lehet közben a puskapor füstjét és a földre hulló épület törmelékek szagát, annyira élethű. Általában akkor szoktam játszani vele, ha kitapinthatóan lüktet bennem a düh. Egy-egy TV2-s, Joshi Bharat-os telefonhívás után órákon át osztom a fejlövéseket az indiai sorselemzőnek képzelt digitális ellenségeimnek.

M A F I A

Mert (kereszt)apa csak egy van

Nem az analfabétaságom miatt van egy F-el írva a Mafia szó Ez a játék neve. Azt Gondolom, hogy mindent elmond a játék milyenségéről, ha még 2 évvel a megjelenése után használtan is 7000 forintba került. Az aki játszott már vele az tudja: Nem engem vertek át. A játék valóban ér ennyit. A sok béna maffiás meg keresztapás adaptáció után 2004-ben végül a Gathering nevű fejlesztő csapat végre sikeresen alkotta meg a legpontosabb maffia szimulátort. Az 1930-as évek hangulatát tökéletesen visszaadja a játék. Egy halom korhű kocsi, ruha, épület, fegyver segít abban, hogy valóban átérezzük a kor hangulatát. A készítők biztosra mentek, hisz mind a kocsik, mind a fegyverek pontosan úgy néznek ki, úgy szólnak, de még úgy is viselkednek, mint a valódi tárgyak, amikről mintázták őket. A történet szerint egy Tommy nevű szürke kis taxi sofőrt alakítunk aki, akaratán kívül keveredik Olaszország két rivális maffia családjának összetűzésébe. Nagyon jó kis játék, telis-tele egy csomó a mai korra is átültethető fordulattal. Az időnk nagy részében a nyomunkban lihegő zsaruk elől próbálunk lelépni. Vicces kis jelenet mikor a nagy maffiafőnököt megbüntetik gyorshajtásért, miközben ott virít az övében a lefűrészelt csövű puska. Tökéletes élet szimulátor! Van benne minden: Verekedések, zsarolások, emberrablások, védelmi pénzek beszedései, de ugyanakkor van, benne egy szerelmi száll is sőt, még szex is. Igyekeztek a készítők mindkét nemnek kedvezni a játékban és ez sikerült is. Általában akkor maffiázom, amikor depressziós vagyok. Mert lassú, melankolikus, ugyanakkor mégis dinamikussá válhat bármelyik pillanatban.

Prince of persia

Perzsia hercege

Mindig is szerettem az olyan játékokat, mint a Prince of Persia amiknek sok közük nincs bár a valósághoz, mégis szórakoztató, mert a fantáziát beindítja. Perzsia hercegének története tökéletesen ilyen. A már-már művészi színvonalúan (kézzel) rajzolt játék hangulata tökéletesen visszaadja a Perzsa sivatag hangulatát. Ezt a játékot a híres Super Mario játékhoz tudnám leginkább hasonlítani. Csak ez a 6 éven felülieknek szól már. A játékban különböző logikai feladatokat, fejtörőket kell teljesíteni miközben a legkülönfélébb akrobatikai elemekkel telezsúfolt mozgáskombinációkkal tudunk előre haladni. Ebben a játékban nem igazán az erőszak, mint sem a különböző feladatok nehézségén van a hangsúly. A gyerekek imádják. Mert aranyos, ötletes, erőszakmentes és kellően hosszú és változatos ahhoz, hogy ne lehessen fél óra alatt megunni. Ha van egyszerre nagyobb mennyiségű szabadidőm, akkor játszom. Tökéletes agyradír egyébként, mert bármilyen mélységű indulatok is tombolnak bennem, pár perc után szinte meditatív állapotba szelídit.

God of war

Istenek háborúja

Ez a játék az előző tökéletes ellentéte! A God of War az ókori görög legendákon alapuló történelmi eposz nem szűkölködik a véres jelenetekben. A főhősünket Kratos-t kell irányítanunk, aki szembe szegül az istenekkel, mert azok gyakorlatilag kiirtották a családját. Kratos nem egy vidám figura. Gyakorlatilag bárkit/bármit kicsontoz aki, van annyira hülye, hogy az útjába áll. És épp azt teszi annyira egyedivé és népszerűvé, mert nem a tipikus hős, aki jól megment mindenkit és a végén boldogan él, míg meg nem hal. Kratos nem ment meg mindenkit, de még csak nem is hagy életben minden ártatlan embert. Kicsit az én dühöm megvalósulása ez a karakter. Mellesleg megkapta a legjobb fiktív karakternek számító Oscar díjat. A megjelenés napján 6 millió példányt adtak el belőle! A legtöbb játékból az életbe nem adnak el ennyit. Ez esetben viszont már az első nap 6 milliót vettek belőle. El lehet képzelni akkor. Olyan ez, mintha egy mozi filmre a premier napján fél Magyarország jegyet venne. Elképesztő! Kratos a kezéhez láncolt két kard segítségével keresi önmaga sorsának igazságát. Eleinte sikertelenül. A játék 30 a valóságnak szinte teljesen megfelelő pályán zajlik. Azt gondolom, mondanom se kell, hogy tökéletes hang és látványhatások közepette. Plusz az összes kiemelkedőbb görög mitológiai szörnnyel meg kell küzdenünk, amit anno hatodikba tanultunk történelemből. Itt is van brutalitás, logikai feladványok, vérfürdő, büszkeség és persze szex. A végső összeomlás előtti percekben szoktam segítségül hívni a nyugalomért folytatott harcomban. A játékmenet nagyon dinamikus, nagyon markáns és nagyon brutális. Az összes dühöm kiélhetem benne, ahelyett, hogy sorra nyírnám ki az utcán velem szembe jövő ártatlanokat.

Soul calibur

A penge lelke

Ezt a játékot a Soul Calibur-t, először egy játékteremben láttam. Akkor még 20-asokkal mentek a játék automaták. Kipróbáltam és meglepő módon azzal az első érmével végig vittem az egész játékot. Aztán persze kihívott pár környékbeli vagány és őket is tisztességes fölénnyel sikerült felaprítanom. Ez egy nagyon érdekes harcművészeti játék. A története kb. annyi, hogy létezik egy kard, aminek lelke van s ezt próbálják a legkülönbözőbb módokon megszerezni a jelentkező harcosok. Kicsit olyan ez a játék, mint amikor hentes tanulók egymásnak esnek a filéző késekkel. Van amikor vicces, de azért kőkemény. Az eddig ismert szinte összes szúró, vágófegyverrel kifejlesztett harci stílus megtalálható a játékban. Egyedül sem kis meló teljesíteni a kihívásokat, de a két játékos mód az igazi, amikor egy barát ellen küzdhetünk. A karakterek jól kidolgozottak, külön életrajzuk, fegyver repertoárjuk, de még beszéd stílusuk is van. Egy karakter átlag 150-200 mondatot tud, így nem nagyon fordulhat elő jó sokáig, hogy kétszer hallanánk ugyanazt a szöveget tőlük. Mert hisz az ellenfelek, pont mint a menőbb boksz meccseken üzengetnek egymásnak, provokálgatják egymást az összecsapások előtt. Utána pedig rendszerint a vesztes küld el bennünket a maga sajátos módján az anyánkba. Bizonyos karakterek képesek szó szerint ellenszenvet ébreszteni bennünk maguk iránt. Míg másokba szinte szerelmes tud lenni az ember. És, ha bár ez egy kardvíváson alapuló harci játék a jelmezek és a ruhák kidolgozása azért itt is nagyon valóságszerű. A köldökpiercingtől kezdve, egészen a kivillanó tangán át, a gumicsizmáig itt minden van tényleg. Leggyakrabban akkor játszom vele, ha társaságban vagyok, vagy ha épp nincs túl sok időm önmagam vidítására.

T E K K E N

Acélöklök

A végére hagytam a legnagyobb kedvencemet a Tekken-t! Ezt is, mint az előbbi játékot egy játékteremben pillantottam meg először. Nyílt egy új játékterem a közelben és a tulajdonos üzleti fogásnak és (gondolom) tanulmányi átlag, javításnak szánta azt a szabályt, hogy ott mindenki ingyen játszhatott egyet egy ötösért. Annyi hármas talán nincs is a világon amennyit átjavítottunk mi akkoriban ötösre. A Tekken-t ugyanaz a fejlesztő csapat készíti, mint a Soul Calibur-t, így a külsősségeiről elmondott opciók erre a játékra is igazak. De ez már nem is játék, ez már-már harcművészeti szimulátor komolyan! Annyira jól el vannak találva a különböző harcművészeti stílusok kivitelezése, hogy az valami félelmetes. Itt bárkiből válhat profi boxoló, őrült Bruce Lee vagy Jackie Chan klón 5-10 percre. És valóban profi, mert tényleg a karakterek harci repertoárja annyira részletes, hogy a játékos tényleg összerakhat belőle egy saját egyedi stílust. Egy-egy karakter 100-150 féle mozdulatot tud. Van akkor még ezek kombinációja szóval, a választék szinte kimeríthetetlen. A játékhangulat zseniális. Itt is van üzengetés, egymás húzása, beintések, meg minden olyan, amivel el tudod érni, hogy az ellenfeled aztán tényleg péppé akarjon verni. Itt is a legjobb a két játékos mód. Már csak amiatt is, mert a játék úgy lett megcsinálva, hogy mindenkinek esélye legyen mindenki ellen, még akkor is, ha életében először játszik valaki olyan ellen mondjuk, aki születése óta ezt nyúzza. A lányok imádják, mert van benne egy csomó női harcos akik viselkedésében, reakcióiban, gesztusaiban gyakran magukra ismernek. Hatalmas csatákat szoktam vívni ellenük és bár jó magam 5 éve játszom ezzel még a mai napig is van, hogy 15-3, 18-7 meg 11-6-okra kapok ki. Mikor játszom? Általában mindig, ha nem alszom. :)