Azt hittem egy csettintés, minden gondom messze száll,

Túl nehéz a túlélés, meghalt bennem minden vágy.

Alfa Protokollnak nevezik azt az utasításlistát, ami akkor lép életbe, ha egy fedett (titkos) ügynök inkognitója megsemmisül. Magyarul lelepleződik. Az Alfa Protokoll olyan utasítások (parancsok) rendszere, aminek az a célja, hogy a megbízó…és az itt következendő sorokat már sajnos nem oszthatom meg veletek.  Néhány napja tudatosult bennem, hogy lelepleződtem. A szeretteim előtt. Pontosabban először Ők lepleződtek le előttem, hisz az egyszerű barátságot színlelő inkognitójuk mögé pillantva tudatosult bennem: Szeretnek engem. Szeretnek engem bizonyos emberek. Elképesztő! Nem, csak azért mert saját megítélésem szerint semmi olyat nem tettem (tudatosan) amivel kiérdemelhettem volna ilyen értékes dolgot hanem, amiatt is mert, a saját életfilozófiám szerint ugye sokkal biztonságosabb, ha félnek tőlem, mint ha szeretnek. Az elmúlt hetekben igen szélsőséges végletek között dobálta sekélyes kis életemet a sors. A nagyon boldog és a nagyon szomorú érzetek szinte óránként váltották egymást. Jelen pillanatomban épp az elsőben lubickolok. Persze, az sincs kizárva, hogy az írás végére ez átcsap az ellenkezőbe. Lassú, nagyon lassú a felnőtté válás folyamata. A saját bőrömön érzem, hogy mennyire aprólékos, részletes változásokat igényel egy-egy szint elérése. Kicsit úgy fogom ezt fel, mint egy vizsgát. Bear Grylls barátom tanácsolta, hogy mindig, ha teljesen kilátástalannak tűnő helyzetbe kerül az ember, akkor kis célokat kell kitűzni, hogy a sikerélmény rendszeresen jelentkezzen. A legjobb példa erre egy Doi-Mi Jung nevű kínai hadvezér, aki a XV. Században ázsiai hadifogságba esett. Megszökött persze, csak az előtte fekvő 16 ezer négyzetkilométernyi Takla-Makán sivatagra nem számított. Végül is, úgy élte túl, hogy volt nála 10 töltény, amiből egyet mindig átrakott a jobb kezéből a balba: Ezer lépésenként. El lehet képzelni mekkora akaraterő kellett ahhoz, hogy valaki így megőrizze az épp tudatát. Elég sokat éltem már ahhoz, hogy kész legyek bármelyik pillanatban meghalni. Hittem s vallottam ezt én egészen pár héttel ezelőttiig. Aztán történt valami: Alfa Protokoll. Rádöbbentem, hogy szeretnek bizonyos emberek. Bizonyos igen értékes emberek, akik szeretete igen megtisztelő és értékes számomra. Segítettek megérteni és elfogadni bizonyos dolgokat az élet törvényszerűségei közül. Érdekes jelenség volt. Én ahhoz szoktam, hogy gondolkozom s ezzel az igen divatjamúlt szokásommal elgondolkoztatom az embereket. Most ez fordítva történt s én csak ültem bambán és élveztem a beáramló sok-sok friss impulzust. Lehet, hogy lehet ezt az életet boldogan is élni? Boldogan, nyafogás meg örökös nyavalygások nélkül is? Nagyon úgy néz ki. Eddig azonban azt gondoltam, hogy azok nem nyafognak, akik elég pénzzel rendelkeznek ahhoz, hogy megoldják a problémáikat és azok, akik egyszerűen gyávák felállni és visszaütni az őket elnyomni próbálóknak. Nemrég láttam egy régi (rendőr) barátomat. Andor azon kevés zsaruk közé tartozik, akit tisztelek és figyelek. Nem, csak mert a BRFK Életvédelmi osztályát vezeti alezredesként nagyon is jól hanem, mert a pasinak elképesztően jó taktikai és stratégiai érzéke van. (Az ilyesmi engem mindig is lenyűgözött.) Az egyik ex-nőmhöz járt masszázsra úgy ismertem meg. Eleinte el se hittem, hogy rendőr annyira, igazi volt, annyira szerethető, annyira sallangmentesen emberi. Meg kellett mutatnia az igazolványát, mire elmertem hinni. És még utána is jó sokáig értetlenkedve kérdeztem: De hát, akkor Te miért nem vagy ugyanolyan rideg paragrafusautomata, mint a kollégáid 90%-a?! Ő mondta nekem egyszer, hogy: „Azok a dolgok, amiken nem tudunk változtatni, néha megváltoztatnak minket.” Hát, valahogy így vagyok én is a mostani jelenemmel. Bizonyos dolgok idővel letisztulnak bennem. S csak ekkor sikerül belátnom az addig elkövetett hibáimat. Azt vettem észre magamon, hogy szeretek szeretni. Már nem szégyellem, mint annak idején. Nem tartom cikinek sebezhetővé válni az érzelmek által. Ez az utóbbi idők legnagyobb felfedezése számomra. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor én elsőnek írtam valakihez verset. Egészen addig azt hittem, hogy gyakorlatilag megáll a Föld majd, ha ezt megteszem. Pont, ahogy a mai napig is irodalom órákon tanítják azokat a verseket, amiket például Petőfi a 3 éves kis pajtásához írt 19 éves fejjel. Megírtam hát, én is az első személyhez szóló versemet és nem szakadt le az ég. Nem csak az ég nem szakadt le, de egyenesen a kutyát se érdekelte. Ezen akkoriban hónapokon keresztül bánkódtam. És az ilyen felfedezések mostanában egyre gyakoriabbak az életemben. Szerencsére egyre gyakrabban pozitív töltetű felfedezéseket is átélek. A végén tényleg kezdem elhinni, hogy kár lenne értem, ha rácsok között veretném halálra magam valami túlméretezett szatírral cserébe a Joshi Barát pusztulásáért. Félreértés azonban ne essék: A bosszúban továbbra is hiszek! Csak talán, kicsit meglobogtatott előttem valamit, ami miatt érdemes korlátok közé szorítanom a tomboló dühömet. Talán, a végén én is érdemlek egy kis boldogságot. Hiszen szeretni szent.

Egyszer eljön a pillanat,

Mikor rádöbbensz: Csak egy bábu vagy!

A második témám már egy jóval könnyedebb, instantabb téma lesz. Az ugye köztudott tény rólam, hogy soha, sehol nem veszek jegyet. Semmi rendezvényen, semmilyen közlekedési formában. (Na jó, repülőjegyet vettem már.) Ez a szokás úgy alakult ki, hogy elköltöttem egy csomó pénzt olyan műsorokra, amik egyszerűen nem ütötték meg az én kulturális mércémet. Rengeteg helyről elkéstem akkor is, ha tisztességesen kifizettem a vonatjegyet. Oké, nem volt túl sokáig ez a jelenség az életemben. Utoljára gimis koromban vettem vonatjegyet. El is késtem a saját szalagavatómról, ahogy illik. A vonat késett másfél órát. Vagy nem is: 90 percet! Így szokták a MÁV-nál ezt megnevezni. Akkor határoztam el, hogy több pénzt nem kap a MÁV. Volt néhányszor mikor tényleg nem engedhettem meg magamnak a jegyvásárlás luxusát, de az esetek 98%-ában ez az egész procedúra arra hivatott, hogy a kalandvágyamat elégítsem ki vele. Mesterségesen hozok létre konfliktushelyzetet azzal, hogy fizetés nélkül veszek igénybe egy szolgáltatást. Tíz-tizenöt éve csinálom. És imádom is csinálni. Ez egy nagyon érdekes és kicsit talán bizarr játék. A tizenöt év alatt mindössze egyszer szállítottak le. Pontosabban ez sem igaz így: Magam szálltam le. Az esetek nagyobb százalékában azonban általában telefonszám és e-mail cím cserével végződnek ezek a találkozók a vonatok marcona erkölcsőreivel, a jegyvizsgálókkal. A koncepció borzasztóan egyszerű! Jómagam az előre menekülés taktikájában hiszek. Felszállok a vonatra, általában valahol középre. Azért középre, mert így a legnagyobb az esélye annak, hogy a szerelvény két végéről érkező jegyvizsgálók pont középen, tehát nálam találkozhassanak. Ott aztán bűnbánó arccal közlöm velük, hogy most telefonált édesanyám, édesapám (vagy igazából tök mindegy kim, csak édes-el kezdődjön), hogy otthon felejtettem a fényképes bérletemet. Ilyenkor két lehetséges verzió van: Megkérdezik, hogy hova utazom vagy megkérdezik, hogy van-e nálam pénz „jegyre”. Ha az első kérdezik az egyértelmű, hogy nem akarnak megbüntetni. Nem túl érdekes 3 példányban utas leadási lapokat körmölni. Ilyenkor megmondom hova, esetleg szörnyülködnek, egyet majd mondják, hogy akkor próbáljam elkerülni az ellenőröket. A másik verzió már rizikósabb, ott ugyanis vagy garantáltan megbüntetni akarnak, vagy garantáltan leszállítani, de mindenképp valami olyan megoldást, amiből ők is profitálnak. A bliccelők alaptörvénye, hogy ne hagyd magad! Se megbüntetni, se megalázni! Ha mindenképp meg akar büntetni, hagyom hagy büntessen csak meg a nem is létező adatokkal létrehozott diákigazolványom alapján. Neki teljesen mindegy, hogy a MÁV be tudja-e hajtani a pénzt. Az Ő dolga, hogy büntessen és azért Ő busás kis jutalékot kap. (Pont, mint a BKV ellenőröknél.) Ha simán csak meg akar büntetni, akkor simán csak megbüntet. Ha kicsit akaratgyenge, akkor általában én szoktam megbüntetni azzal, hogy gyakorlatilag elhitetem vele, hogy az Ő érdeke az, hogy engem ne büntessen meg. Ezt a részt szeretem a legjobban. Amikor elhangzik a számból, hogy: „Anyukám is MÁV dolgozó: Belső ellenőr!” azonnal összerezzen az ártatlan áldozat. Nekem pedig ilyenkor már csak az a dolgom, hogy bevigyem a kegyelemdöfést: „Nyugi, kussolni fogok, ne izgulj!”. És bejön! 10-ből 9 és félszer garantáltan! Azért jó ez, azt élezem ebben, hogy ezek az emberi kapcsolatok, amiket így kiprovokálva hozok létre, annyira élesek és maradandóak maradnak, hogy évek múlva is emlékeznek rá. Például a Budapest – Záhony vonalon dolgozó jegyvizsgálók 90%-át nagyon jól ismerem. Már ismernek ők is engem, ezért általában kollégának tekintenek. Mi másnak is tekinthetnének azt, akivel már az összes titkokat megosztották az asszony frigiditásán keresztül egészen a saját merevedési zavaraiig mindent? Az utazás vége kézfogással, mosollyal, és egy hosszú gondolkozással végződik. Én így fizetek. Egyenesen a MÁV által meg nem becsült dolgozóinak szervizelem a közérzetét azzal, hogy 2-3 órán át kiönthetik nekem a lelküket. Persze, eleinte voltak bénázásaim, vadabb dolgaim a tapasztalatlanságom miatt. De még így sem szállítottak le soha! Emlékszem például, hogy pár éve egy baráti társasággal tartottam Pécsre. Jegyem természetesen nem volt nekem akkor sem. Jött a jegyvizsgáló én meg azt mondtam Neki, hogy tulajdonképpen én 6 éves vagyok. A már legalább 50 éves bácsika feltolta a szemüvegét és meredt rám a két szép szemével. A többiek meg minden erejüket visszatartották, hogy ne törjenek ki vihogásba. „Hat éves? Ne viccelődjön már fiatalember…” kérlelt Mondom, hat éves vagyok tényleg! „Hát, ne is haragudjon már, de én még nem láttam egy hat éves gyereket se körszakállal…” Igen, mert ez egy fejlődési rendellenesség. „Fejlődési…micsoda?” Fejlődési rendellenesség. Mint, a törpenövés. „Aha, de maga nem törpe! Na, hun van a jegye?” Nincsen jegyem, mert még csak hat éves vagyok. „Na, most már ne szórakozzon velem, akkor adja ide a diákját!” Hat éves vagyok, még csak oviba járok! „Ez beteg…” Igen, hát ezt mondom én is! Fejlődési rendellenesség! „Na és milyen ez a rendellenesség?” Nem tetszett látni a „Kölyök” című Bruce Willis filmet? (ekkor beszól az egyik hülye haverom: Az nagyon nagy film!) „Nem, nincs nekem időm ilyenekre! Na, mi a neve ennek az izének akkor?” Lakat szindróma! Ekkor a bácsika megvakarta a tarkóját majd eltűnt az ajtóból. Azóta nem láttam. A haverok azóta is ezzel szívatnak, hogy Lakat szindrómás vagyok. :)