Emlékmalom

Hetvenkilencet mutattak a naptárak,

S még nem jártak az égben az árak.

Mikor az égbolt megnyílt felettem,

S bár nem akarta senki mégis megszülettem.

Néztem is a sok elém táruló képet,

És láttam a sok rajtam ámuldozó népet.

„Milyen kis kancsi, és a feje milyen kerek!”

De azt egyik se mondta: Jé, milyen szép gyerek!

Nyolcvanhétben aztán kis iskolás lettem,

Máig is emlékszem, hogy mennyire szerettem.

Sok misztikus vers, sok érdekes forma,

Csak két dolog nem ment: Az ének meg a torna.

Sok-sok új embert ismertem meg ekkor,

Meg, hogy mi a derékszög és, hogy mi a vektor.

Tanított az élet s minden fa és bokor,

A saját szüleimmel is elindult a pokol.

Kilencvennégyben vége lett a dalnak,

Az akkori haverok máig is hadarnak.

Nyolc esztendő után kijártuk a sulit,

S már csajokat akartunk, szerelmet és bulit.

A volt osztálytársnők meg értetlenül lestek,

Ahogy bámultam azt, hogy teherbe estek.

Én vagyok bolond, hisz a gyerek a minden,

De mire mész vele, ha másod meg nincsen?

Kilencvenhatban már minden haver kanos,

Én közben rájöttem, hogy nem leszek asztalos.

S mint, birkanyáj mellől a lázadó pulit,

Két és fél év után hagytam ott a sulit.

Rájöttem arra, hogy nem tudom csinálni,

Többre vagyok hivatott, mint robotgéppé válni.

S, hogy ne ébresszen engem ordítozó vekker,

Így lett hát belőlem alattomos hacker.

Kilencvenkilencben mikor virágzott a repce,

Már fel volt állítva rám a kelepce.

S mivel nagyképűn hittem, hogy a csúcson álltam,

Mit sem sejtve lazán bele is sétáltam.

Egy csapásra akkor beborult az égbolt,

De máig is emlékszem mégis milyen szép volt.

S mint, a tűzbe dobott kukorica kévét,

Zabált fel engem is az egyik új tévé.

Kilencvenhétben már a parkokban ültem,

Elfogyott a lóvém s az utcára kerültem.

Szép lassan nagy gazember lettem,

Padokon aludtam és napokig nem ettem.

Míg mások ünnepeltek én havat lapátoltam,

És lassan felfogtam, hogy az életem-eltoltam.

Míg mindenki evett és a hóesésben szoptam,

S ha úgy hozta az élet, hazudtam és loptam.

Kétezerben aztán helyre állt a béke,

Ez azóta is a lelkem menedéke.

A züllött stílust többé már nem vittem,

A saját erőmből leérettségiztem.

A fősulis évek túl gyorsan elteltek,

Örültem neki, hogy a szüleim nem vertek.

A sikerhez a saját tudásom vitt oda,

S birtokomba került egy saját diploma.

Kétezer ötben mégis megváltozott minden,

Összeomlott mindaz miben addig hittem,

Akiért éltem, magának más talált,

Még máig is érzem, hogy vágytam a halált.

Ami akkor történt máig nem érthetem,

Magam dobtam el a saját életem.

Üres testemben a lélek életlen,

Hófehér falak közt, kórházban ébredtem.

Kétezer nyolcban aztán elmúlt a nagy vihar,

S bár, azóta sincs, aki mellettem, kitart.

Én akkor is őszintén hiszem azt mégis,

Hogy nem vagyok rossz, s ezt látja az ég is.

És eljön majd az én időm is, érzem,

Mikor a szerelmet nem irigyen nézem.

Mikor engem füröszt majd tejben-vajban,

Ki több lesz majd nekem, mint barát a bajban.

Addig azonban marad a remény,

S az igazságtalan élet mely kemény.

Marad csak ez az üres rím halom,

Mit bedarál bennem az emlékmalom.

-lakat-