Hogyha könny nélkül sírsz,

Hogyha enni sem bírsz,

Vagy, ha boldog vagy éppen,

És verseket írsz.

Az utóbbi időben szerencsésnek mondhatom magam. Elég sok új barátra tettem szert úgy, hogy nagyon nem is kellett megerőltetnem magam. Régóta gondolkozom egyébként a barátságok kialakulásának menetén. Mi kell ahhoz, hogy két ember között (akaratukon kívül) barátság szülessen? Mert a célirányosan indított barátkozáshoz ugye nem kell sok ész. Azok általában különböző társ és partnerkereső oldalakon kezdődnek. A tudat alatt kialakuló szimpátia és az akaratlanul megszületett közös pont eredete, ami engem igazán izgat. Megismertem például Líviát, akivel szinte az első pillanattól kezdve nagyon egy hullámhosszon voltunk. Azóta már világossá vált számomra, hogy mi is motiválja azt, hogy ennyire gyorsan, ennyire egyértelműen megértjük egymás lelki világát, egymás tetteinek motivációit. Lívia verseket ír. Zárt, törékeny, különleges lelkületű ember. Tele sok-sok érzéssel, sok-sok sebbel és kifelé nyílni akarással még ezek ellenére is. Valamiért azt érzem, hogy Őt is rémiszti a körülöttünk egyre divatosabbá váló torz gondolkodásmód. Jó érzés tudni valakiről, hogy bizonyos dolgokat látva, ugyanazok a gondolatok fogalmazódnak meg benne, mint bennem. Igen ritka és értékes kincs ez. Olyan dolog, amit a legtöbb átlagember nem, hogy értékelni, de felfogni sem képes. Hiszem azt, hogy az egyre inkább felhíguló és egyre elbutulóbb világban az ilyen emberek miatt érdemes élnünk. Akik, itt élnek közöttünk csak félre kell tenni kicsit az önzőségünket meg a lustaságunkat azért, hogy észre vehessük őket. A másik ilyen igen új és számomra borzasztóan izgalmas kaland Attila megismerése volt. Róla már írtam. Attila egy teljesen hétköznapinak tűnő kamasz srác látszatát kelti első ránézésre. A felszín alatt azonban számomra lenyűgöző és egy igen kifinomult személyiség lakik. Attila mindössze 16 éves, de már az első találkozásunk alkalmával megríkatott. Ilyesmire azt hiszem, eddig csak „Az angyalok városa” című filmnek volt kvalitása. Ott állt előttem ez a kis ember, a maga teljesen kiforrott és alakot öltött személyiségével és sebészi pontossággal zuhogtatta rám a gondolatait, mik pillanatok alatt lebontották a magam köré épített falakat. Elképesztő helyzet volt. A főváros egyik legforgalmasabb terének közepén tört és bőgetett meg ez a kis ember. Katartikus élmény volt, mit, ha felidézek azonnal liba-bőrös leszek. Egy-egy ilyen élmény után mindig rengeteget gondolkozom a dolgok miértjén. Szeretem tudni, hogy mi miért történik, mit mi miatt érzek és gondolok. Én már csak ilyen vagyok. Utálják is ezt bennem elegen. Az örökös elemezgetésem nem a pszichológusi mivoltom hozadéka. Mindig is ilyen voltam. A másik ilyen vesszőparipám az a pontosság. A pontos önkifejezés. Vallom azt, hogyha pontosan fejezzük ki magunkat, akkor az életünk könnyebbé válik. Ha pontosan képes vagy lekommunikálni az érzéseidet, a gondolataidat, akkor az, nem szül komoly félreértéseket. Persze, így is megtörténhet olykor, de klasszisokkal ritkábban, mint azoknál az embereknél, akik csak beszélnek, de nem figyelnek arra, hogy a kimondott szavaik mit is jelentenek. Tilda szerint épp ez a „népszerűségem” eredete. Azért szeretnek (és nem szeretnek) annyian amennyien mert pontosan és tisztán átláthatóan kommunikálok. Tilda is egy teljesen új fejezet az életemben. Régi és új. Vele az egyik társkereső oldalon ismerkedtem meg. Két társkereső oldalon fent vagyok, ahova a naplóm biztonsági másolatait mentegetem. Na, az egyiken ezek közül Ő is fent van. A barátságunk kezdetére már nem is emlékszem. Az biztos, hogy hónapokra nyúlik vissza. Úgy kerültünk kapcsolatba, hogy olvasni, véleményezni, értékelni kezdte az írásaimat s én meg felfigyeltem az igen éles látásmódjára. Tegnap aztán összefutottunk. Mit összefutottunk, gyakorlatilag együtt kajáltunk, Megtorlóztunk, beszélgettünk. Nem tudom megharagszik-e, de számomra a legnagyobb durranás nem is Ő volt hanem, a 12 éves lánya, Anikó! Tildával találkoztam, sétáltunk, sokat ökörködtünk, nevettünk, kiderült, hogy jó nő, zseniális humora van, meg jó nagy cickói, na de Anikó! Anikó egy csoda! Kb. másfél órát, beszélgettem a kis hölggyel akinek, akkora haja van, hogy azt hiszem, úgy kilencszer érné körbe az Eiffel tornyot.  Ami, viszont abszolút lenyűgözött, azaz érettsége volt. Igen, azt gondolom Anikó talán kicsit koravén, mert olyan értékek, olyan tudás és olyan világszemlélet birtokában van, amit a legtöbben csak 18-20 év körül kezdenek megismerni. És még akkor sem biztos, hogy hatással lesz a személyiségükre. Olyan másfél órányit beszélgettünk ketten gőzölgő hagymaleves és tejszínes gomba illatfelhőben, és komolyan mondom: ittam a szavait! S bár, pontosan tudja, hogy hol a helye a világban 12 évesen és, hogy mennyi minden áll még előtte, de már tudatosan készül a jövőjére. Elképesztő! Szóval, miután megtekintettem az 5 tagú család aranyhörcsög populációját, szemrevételeztem a gyilkos vérengző kannibál aranyhalak akváriumát, maradt egy kis idő beszélgetni a Tilda anyukával is. Tildánk tanárnő. Nem is akármilyen! Az általa feltalált és még mindig szabadalmazásra váró vonalkód aláírás és a zavarba ejtő emberiesség teszi őt annyira egyedivé és megismételhetetlenné, mint amilyen. Fura és igen paradox képet festett bennem mondjuk a tény, hogy Ő maga és a gyermekei szerint Ő egy igen szigorú anyuka és tanárnő. Nem tudom, elképzelhetetlen így ez az első találkozás után, ahogy elvörösödött fejjel puskázáson kap valakit a röpdolgozat írás alatt, és dühtől forrva vési a naplóba a lebukott diák egyesét. Kedvesség, vendégszeretet és harmonikus béke ölelt körbe a tegnapi vendégség alatt. Szinte pillanatok alatt éreztem magam is családtagnak. Az egyik pillanatban még teknőst simogattam, míg a következőben már komoly és mély filozófiai vitát vívtam egy 12 évessel. Különleges élmény volt. Ajándék az élettől…

Szenvedtem éppen eleget,

Holnaptól: Rajtad nevetek!

Éles témaváltás következik. Nem nagyon szoktam megindokolni az írásaim címét (mert szerintem magától értetődik az írásaim tartalmából) de most mégis megteszem. Árukapcsolás, azért mert szinte tényleg ilyesmi zajlott le az életemben néhány nap leforgása alatt. A saját külön bejáratú nyugdíjasokat halálba segítő Brigittámmal, véget ért a „barátságunk” amiért nem voltam hajlandó asszisztálni a pasija megcsalásában. Ő tehát, ment a szemétbe és helyette kaptam négy csodálatos embert. Azt hiszem, ez egy egész jó aránynak mondható. A leginkább egyébként az zavart, hogy a végén már akkora féltékenységi rohamai voltak mintha legalább 20 évig együtt éltünk volna. Szemben ugye az igazsággal, hogy soha az életben nem jártunk együtt egy percet sem. És ez jó is volt így, mert most baromira bánnám, azt a korszakot akkor. Egyébként itt is az lett az úgymond „vesztem” ami miatt egyáltalán elkezdődött ez az egész baromság. A végén viszont már addig fajult (addig alacsonyodott), hogy a szeretteimet zaklatta s vonta kérdőre arról, hogy mikor, hol, meddig találkoztam velük. Tényleg, mint a Timi korszakban, ahol hisztérikus rohamok törtek ki rajta, ha nem voltam hajlandó rajta kívül mindenki mással bunkó lenni. Nem értem komolyan a Nők ezen, magatartását. Miért gondolják azt, hogy a feléjük közvetített szimpátia feljogosítja őket arra, hogy tulajdonként kezeljék a férfit? Ez amúgy a férfiaknál jellemzőbb inkább. Szóval, sokkolt is mikor ezt egy ápolónőnél tapasztaltam. Azt szintén csak nem értem, hogyha adva van egy pár akinek a női tagja azt állítja, hogy szerelmes belém és ezt a saját párja előtt sem titkolja, akkor a párja miért nem dobja ki emiatt automatikusan? Tehát, csak magamból kiindulva, ha nekem az adott barátnőm elkezdené mesélni, hogy mennyire bele van zuhanva valakibe, aki nem én vagyok, úgy dobnám ki, hogy a lába se érné a földet! Nem, ez ugye nem mindenhol van így. A jelen helyzetben a pár együtt maradt. Együtt hazudnak szerelmet egymásnak és a női tag, engem képzel a párja helyébe a hétvégenkénti egészségügyi szex közben. Iszonyat. De azt mondom, hogy ezek meg is érdemlik egymást. Aztán ugye van, az elégedetlenségi effektus, amikor az elégedetlenséget, a kudarcélményt vagy egyszerűen csak azt, hogy nem azokat a válaszokat kapja, amiket elvár szóval, az ilyen irányú csalódásokra agresszióval válaszolnak. Földhöz vágják a műszaki cikkeidet, kidobálják a személyes holmiijaidat miközben kígyót-békát, ordítanak Rád, ami természetesen sok valóságot nem hordoz magukban. Azt gondolják, hogy azzal, hogy bizonyos tárgyakban kárt tesznek, azzal rákényszerítik a csalódásuk okozóját arra, hogy változtassák a döntésüket számára elfogadhatóbbá. Bizonyos dolgokat ne mondjon ki, bizonyos dolgokat ne tegyen meg. Ezt a magatartási attitűdöt először az önmagát non-stop szépségkirálynőnek gondoló Timi névre keresztelt, ex-barátnőmnél vettem észre. Neki igen látványos hiszti rohamai voltak. Eltörte a kedvenc cd-imet, elszakította a kedvenc pólómat, stb-stb. Mindezt abban a hitben, hogy majd én ennek következményeként beijedek, és azonnal azt kezdem tenni, mondani, gondolni, de még érezni is, amit Ő elvár. És ilyenkor görbült cinikus mosolyra a szám, mert pontosan tudtam, hogy az összes ilyen rohammal okozott kárt meg fogja téríteni többszörös kamattal. Soha nem felejtek. Soha! És ez eszébe is jutott, mikor Ő maga perkálta ki a javíttatási díjakat a tönkretett cuccaimért. Brigike ugyanezt fogja a megsemmisített több tízezer forintos iPod-om kapcsán. Gyorsabban fogja belátni, hogy hiba volt ekkora hisztit csapnia csak, azért mert nem dugtam meg, mint amennyi idő alatt ezt a sort végigolvasta! És ezt Ő pontosan tudja. Szóval, ez úton üzenném is Neki, hogy nyomtassa szépen ki ezt az írásomat, mert jól jön még majd, ha megunja az örökös pénz kiadást az értékeiben ért folyamatos károk kijavítgatása kapcsán. Akkor majd választhat, hogy vagy mégis az én verziómat követi és megtéríti a kárt, vagy elsétálhat a rendőr bácsikhoz, ahol miután körbe röhögték, majd elindítanak egy eljárást velem szemben, amiben ennél a levelemnél többel az életbe nem fogja tudni bizonyítani senki, hogy mi miért következett be. Szóval, ne add fel: Hajrá! (Nem bírom az ilyen bolondokat komolyan…) Aztán, majd válaszul biztos Ő is nyit egy naplót, amiben bosszúból jól leírja, hogy az Ő lakásában én mennyit ittam az Ő vízét, mennyit ettem az Ő kenyerét és, még amit el tudtok képzelni Ő-vel kezdődő mondatokban. Mind közül szerintem nem is az, fájt neki, hogy nem kapta meg amit, akart hanem sokkal inkább az, hogy Mariann-t, kit az életemnél is jobban tisztelek és szeretek meg mertem védeni a szánalmas és obszcén baromságai ellen. Mi is lehetne fájdalmasabb, mint mikor a riválisunkat védi az, akikbe húú de szerelmesnek képzeljük magunkat? Ezennel azonban, nagyon remélem, hogy elég okot szolgáltattam arra, hogy ki szeress belőlem és teljes gázzal a híres párod kiszolgálásra, tudj koncentrálni! Búcsúzólag javasolnám, hogy vedd fel a kapcsolatot A vesztesek klubja alapítójával és váltsd ki a tagságidat. Utáljatok kollektíven! Úgy sokkal élvezetesebb! Idióta…

Mondhatnám az utca nyelvén: Kajakra átbasztál!

Mondhatnám kultúráltan: Zátonyra futott a kapcsolatunk!

Mondhatnám, ahogy a haverok: Lakat baby, jól beszoptad!

Mondhatnám, ahogy érzem:

Egyedül én bíztam benned ezen a Földön,

És ezért rúgtál belém a földön.