Én túlélőket keresek a betonházak mögött,

Múltam szabadon engedtem, mégis visszaszökött!

Néhány napja azon gondolkozom, hogy mekkora változáson mentem keresztül azóta, amióta itt élek a fővárosban. A Szolnok megyei kis csóróból diplomás értelmiségivé torzult izé lett. Sokszor eszembe jut, hogy mi lett volna, ha maradok ott ahonnan indultam. Valószínűleg már nem élnék, vagy már nem élne pár ember az életben maradásom érdekében. Mostanában sokat maradok magamra a gondolataimmal. Próbálom mérlegelni a tetteim következményeit. Mit mi miatt teszek. És, hogy a tetteim mennyire visszhangzanak majd a jövőmben. Gyakorlatilag semmim nincs, amim már illene, hogy legyen ennyi idős korban. Na, jó, ez nem igaz. Fogalmazok inkább úgy, hogy anyagi javaim nincsenek. Azok pedig azért nincsenek, mert nem érdekelnek. Ez a felfogás pedig automatikusan alacsonyabb rendű élőlénnyé tesz bizonyos rétegek szemében. Leginkább az aggyal szeretők körében ahol, az emberi értékeket az határozza meg, hogy van-e csilli-villi kinyitható telefonod és, hogy legutóbb mennyire messzire nyaraltál ettől a Magyarország névre keresztelt trágyakupactól. Életem egy igen meghatározó szakaszában táncoltam az ilyen társadalmi rétegek előtt. Az utolsó filléremet is Calvin Klein gatyára költve hazudtam nekik folyamatosan azt, amit elvártak. Aztán történt valami: Rájöttem, hogy már nem tudok tükörbe nézni. Nehéz és igen fárasztó dolog az újgazdag sznob idióta szerepében tetszelegni ugyanis, ha valójában nem is az vagy. Megálltam tehát, egy pillanatra és a még megmaradt kevéske józaneszemet latba vetve próbáltam meghatározni az épp aktuális megítélésemet a világban. Egy agyatlan érdekember voltam, aki minden erejével azon volt, hogy átlagon felüli minőségű élet látszatát keltve azt ismételgethesse a létminimum alatt élőknek, hogy én magam is csak egy átlagos ember vagyok. Egy igaz szavam se volt. Önmagam számára sem. Azt hiszem, akkor nőttem fel, mikor a 2. újraélesztésem után kinyitottam a szemem és azt láttam, hogy vadidegen emberek homlokáról gyöngyözik az izzadtság akik, azért küzdöttek, hogy tovább mehessek az utamon, amit elvesztettem a lábam alól. Itt lett elegem abból, hogy nagyban lopjak, hogy emberek százait csapjak be pénzért. Rájöttem: Szegénynek és becsületesnek lenni nem szégyen. Próbáltam hát, javulni. Egyedül, a magam módján. S bár tudom, hogy a regeneráció lassú és még nagyon kezdetleges, de már legalább a jó irányt ismerem. Jó ember továbbra sem vagyok, mert a mai napig bárkit becsapok, ha az érdekeim úgy diktálják, de már eljutottam a szintre, hogy ezt nem tagadom le és tudom, hogy ez rossz dolog és igyekeznem kell elkerülni mindezt. Sajnos azonban az élet még nálam is igazságosabb. Ennek következményeként néha tényleg csak az alternatív megoldások vezetnek eredményre. Az a fajta ember vagyok, aki nem lusta segítséget kérni, ha rászorul. És emellett az is én vagyok, aki egyszerűen elveszi a segítséget, akkor is, ha nem adják. Különös kettősség nyugszik bennem. Az emberi énem például már annyira elenyésző százalékban képezi a személyiségemet, hogy csak akkor szembesülök a ténnyel, hogy még egyáltalán létezik, mikor valaki viselkedése ráébreszt erre. Mikor valaki kihozza belőlem az embert. Ritka és igen értékes pillanatok ezek. Néhány napja például megismertem a Hév-en egy Attila nevű fiút. Velem szembe utazott és egyszerűen megszólítottam. Nem azért mert ennyire ki voltam már éhezve a társalgásra egyszerűen csak azért, mert úgy ítéltem meg a viselkedése alapján, hogy alkalmas lenne valamiféle barátság félére velem. Beszélgetni kezdtünk és az elképzeléseim igazolódtak is. Kevés fiú/férfi barátom van. Akik vannak, azok viszont évek óta ugyanazok. Az egyik legrégibb ilyen barátom Zirk. Őt még olyan 8-10 éve ismertem meg egy vonaton. Pécsre döcögtem, amikor egyszer csak betoppant a haverjával a fülkébe ahol ültem. Eleinte nagyon jól elhülyültek a haverjával, majd valahogy belekeveredtem én is a párbeszédbe. A zenéről nagyon sokat beszélgettünk, arra emlékszem. A vége az lett, hogy kapott egy névjegyet. Halál biztos voltam benne, hogy úgysem lesz ennek semmi folytatása, de tévedtem. Zirk azóta is rendszeresen keres és hatalmasakat beszélgetünk. Pedig amikor megismerkedtünk egy 14 éves kölyök volt, akinek a legnagyobb problémája az volt, hogy melyik diszkóba menjen a hétvégén. Nem is értem, hogy Róla miért nem írtam még itt a naplómban? Meg azt se, hogy Ő miért nem hisztizett még azért, hogy írjak már Róla, mint az eddigi barátnőim 90%-a. Ez egyébként szintén egy nagyon érdekes jelenség. Előbb-utóbb minden barátnőmnek elmegy az esze mellettem és egyszerűen kiköveteli, hogy írjak Róluk bejegyzést, vagy verset. Persze, az ilyen kikövetelésekből született firkálmányok olyanok is. Ez persze őket nem érdekli, én viszont majd beledöglök, mert utálok silány minőséget produkálni. A másik ilyen felfoghatatlan jelenség számomra az amilyen következményeket hoz magával egy-egy írásom, versem. Voltak, például akik rendesen hiszti rohamot kaptak, amikor egy-egy írásomban őszintén állást foglaltam valaki szimpátiája mellett. Értelmetlen és felesleges megnyilvánulásnak tartom azokat a felháborodásokat, amiket a tény táplál, hogy én nem csak az épp aktuális barátnőmet tekintem értelmesnek, szépnek, értékesnek. A nők szerint valamiért magától értetődik, hogy ha valaki a barátnőm, akkor én nem dicsérem meg mások szépségét, de minimum nem írok verseket róluk. Számomra viszont nem az. Épp ezért szoktam azt mondani, hogy bárki, akinek nem tetszik amit, és amiről írok, akkor az ne olvassa az amúgy nyilván „szar” írásaimat. Nem tudnék úgy írni, hogy közben végig különböző cenzori elvárásokat kéne figyelembe vennem. És nem is akarnék!

Hiába srácok, hát ez itt a lényeg,

Csak mi vagyunk a Földön értelmes lények.

Néhány nappal ezelőtt ismét kíméletlen csapást mértek az idegrendszeremre. A jelenséggel, amiről szó van néhány olyan 1 évvel ezelőtt szembesültem először. Azóta történt még egyszer és most néhány napja harmadjára. Az egyik társkereső oldalon, ahova-e naplóm biztonsági másolatát menteni szoktam ismét felajánlotta valaki a szüzességét. Amint tudatosul bennem, hogy az illető nem viccel hanem, teljesen komolyan gondolja egy olyan erős düh lesz úrrá rajtam, hogy ilyenkor rendszerint több órán át kell irtanom a digitális ellenségeimet a konzolomon. Komolyan szégyellem, hogy szexuálpszichológus fejjel sem vagyok képes megérteni és elfogadni, hogy jut el valaki erre a szintre, hogy képen látott vadidegeneknek ajánlgassa a szüzességét. És ez már a harmadik ilyen alkalom, amikor 13-14 éves lányok (ezt figyeld: pusztán az írásaim alapján!!!) úgy ítélik meg, hogy ezt az igen értékes és sajátos kincsüket velem osztanák meg! Nem normálisak komolyan! Persze ilyenkor borzasztó nehéz higgadtan megmagyarázni Nekik, hogy mekkora baromságot is vettek a fejükbe. Pedig tök bizarr módon, nekem már szinte rutinom van az ilyesmiből. Ilyenkor azon gondolkozom, hogy én vagyok csak ennyire prűd, álszent csotrogány már vagy a körülöttem lévő világ vált már ennyire aberrálttá? A megoldásokat szeretettel várom! Ami, a legszörnyűbb, hogy ezen, jelenség már régen túlfejlődött. Mit túlfejlődött, már a túlfejlődött verziójának is van torz amplitudója. Van például egy Natalie Dylan nevű amerikai lány, aki saját bevallása szerint még tök szűz ám, meg minden, de ezen állapoton bárki változtathat, aki képes érte fizetni. Pénzt, money-t, lóvét, stexet. Nem vicc! A licit jelenleg már majdnem 4 millió dollárnál jár! Elképesztő komolyan, hogy az ember milyen mélységekig képes süllyedni. Hamarosan elérjük azt a szintet, amikor már a kereskedelmi csatornák egyenes adásban közvetítenek halált. Ahogy látom egyébként, a szüzesség kereskedelmi forgalomba bocsátása már abszolút nem számít rendkívüli dolognak. Alig 1 percen belül találtam 5 ugyanilyen agyatlan kis tyúkot, akik pénzre váltanák ezen, kvalitásukat. Annak idején, ha jól tudom volt ennek magyar vonatkozása is, amikor is Anettka a mindenki által jól ismert személyiség egyik állítólagosan szűz barátnőjét a Kőszegi Napsugár-t vette rá, hogy „élő adásban” élje át a szűztelenítés áldásos élményét. (Egyszer én erről megkérdeztem egy technikust az ominózus és épp a napokban örök nyugalomra szenderült kereskedelmi csatornától és Ő azt mondta, hogy minden valódi volt, de azt persze nem tudhatja, hogy az alany valóban érintetlen volt-e.) Hát, nem tudom ki, hogy van ezzel, de az ilyesmi engem borzasztóan zavar. Pedig férfi vagyok. Örülnöm kéne az ilyennek. Már, annak, hogy évente egyszer valaki szűztelenítő automatának néz. Ennek azonban nem csak kicsit sem örülök, de kifejezetten dühít is. Az ilyen Nők életéből a szexuális felvilágosítás garantáltan kimaradt. Arról nem is beszélve, hogy egyértelműen fogalmuk sincs saját nőiességük értékéről. Picit más vizekre evezve, de a témához szervesen kapcsolódva elmesélem még, hogy tegnap felmentem a chatre. (Az ország legismertebb chat oldalán van egy saját szobám, ahol havonta egyszer tartok fogadóórát. ) Megkeresett ott egy 38 éves nő, egy elég érdekes ötlettel. Ahogy ott írja a mondókáját, vetettem egy pillantást az adatlapjára. A rajta talált szöveg mélyen megdöbbentett. Saját elmondása szerint Ő egy nagyon gazdag pasit keres, aki majd jól kimenti a tönkrement házasságából. Még mielőtt bárki szeme felcsillanna a férfitársaim közül, folytatnám tovább: Kérdeztem, hogy mit tud felajánlani cserébe? Szexet? Ilyenkor ugyanis ilyesmit illik, mert hallottam már ilyen „bartel-üzletekről” a praxisomban. Nem! Szexről szó sincs! Ő cserébe – majd, ha az alany kimentette – esélyt ad a férfinek arra, hogy belé szerethessen! Igen, jól érted! Nincs szex, hanem esélyt kapsz rá, hogy szerelmes lehess bele! Sokáig hitegettem magam azzal, hogy biztos csak ilyen kifinomult a humora. Hát nem: Komolyan így akarja! Ekkor kérdeztem meg, hogy: Te, most komolyan azt hiszed, hogy majd ezen a béna chaten megkeres egy ilyen „kőgazdag” pasi (akik ugye köztudottan chatelni szoktak) és felajánlja Neked, hogy kiment az elrontott házasságodból annak esélyéért cserébe, hogy beléd szerethessen?! „Igen! Ez pontosan így van!” Húú, volt időd kifundálni! Kértem képet, mert már nagyon kíváncsivá tett, hogy is néz ki valaki aki, ilyen kvalitások mellett hajlandó csak megengedni az chatelő milliomosoknak, hogy bele szerethessenek. Küldött egyet. Megnéztem. Egy közepesen ronda 40 körüli Nő volt. Kérdezte a véleményem. Mondtam a véleményem. Nem tetszett Neki. Nekem se, hogy nem képes elfogadni, hogy nem hazudok tapintatból valami kedveset. A vége az lett, hogy szopjam le és menjek anyámba, mert tuti csak, irigy vagyok, hogy egy olyan jó Nő árnyékába se léphetek, mint amilyen Ő. Hát, zavarba is jöttem, milyen gyorsan átlátott a szitán. Nem bírom a hülyéket sajnos. Pedig nekem hivatalból kéne mosolyognom az ilyesmiken. De nem megy. Talán nem véletlenül nem dolgozom a szakmában. Nálam az ilyenek Nők nagyon hamar el tudják érni, hogy nem csak a Nőt ne lássam bennük, de már magát az embert sem. És ilyen szélsősséget nálam csak a telefonba turkálás, levéltitok megsértés, meg az ex-barátnőknél történő kavarás képes elérni. S a végére maradt még egy házi feladat az előbbi mellé. Azt, ugyanis mióta élek nem voltam képes megfejteni, hogy az agyatlanabb tyúkok miért nézegetik a volt barátnőim Iwiw-es lapjukon, hogy melyik, mikor lépett be legutóbb?! Talán pont, mert agyatlanok??

Végezetül egy igen tanulságos párbeszéd foszlánnyal búcsúzom, ami, még a kereskedelmi tévés múltamból való. Az csatorna egyik valóságshow-jának válogatásán ültem az egyik asztalnál. Az volt a feladatom, hogy (mint, pszichológia filter) kiválogassam jelentkezők közül az érdekes és remélhetőleg majd szélsőséges körülmények között nagy nézettséget produkáló szereplőket. Már késő délután volt és több száz emberen túl voltam akkor, mikor betipegett ekém egy feltűnően dekoratív hölgyemény talpig miniben. Leült, rám mosolygott, és mélyen a szemembe nézett:

-Szia!

-Szia! Te, vagy itt a főnök?

-Itt igen, én.

-Ha lefekszem Veled, bekerülök a műsorba?

-Nem. Akkor egyenlő esélyekkel indulsz.