Régóta nem csak a saját bűneim vállalom,

S arcon csap most már a saját bánatom.

VOLT, hogy hazudtam, volt, hogy igazat mondtam, amivel nagyobb kárt okoztam, mint a hazugságommal. Volt, hogy bántottak, volt, hogy bántottam, volt, hogy éheztem, volt, hogy pocsékoltam. Voltam boldog, elégedett, elégtelen. Voltam őszinte, csaló, művelt, bunkó, rosszindulatú, kiszámított kiszámíthatatlan. Voltam szerelmes, voltam becsapott, meghurcolt, megalázott, megvert, átvert, kisemmizett, eltaposott, legyőzött, ember. Volt, hogy haragudtam azért, hogy nem haragudtak rám. Volt, hogy azért bántottam, hogy bántsanak, volt, hogy hiába szerettem, csak bántottak. Volt, hogy gyávaságból hazudtam, volt, hogy kényelemből, volt, hogy a következmények elkerülése miatt és hazudtam sokszor az igazság kiderülése érdekében is. Volt, hogy igazat mondtam s ezzel kárt okoztam. Volt, hogy igazat mondtam és elfordultak tőlem, volt, hogy kiközösített az őszinteségem. (S ez utóbbi a gyakoribb mostanság is még mindig…) Voltam kedves, illemtudó, megnyerő, megnyert, megvert. Voltam beteg, beteges, bizarr. Voltam egészséges, félszeg, határozott, határozottan félénk, erősen akaratgyenge, öntudatos, öntelt, önelégült, önveszélyes, öngyilkos, önző. Voltam intelligens, kulturált, kifinomult, igényes, infantilis, idióta, bolond, barom. Voltam hűséges, ragaszkodó, elkötelezett, ambiciózus, szerény, nagyképű, halott. Voltam kitűntetve, voltam kirúgva, voltam operálva, újraélesztve, voltam kinevetve, voltam BKV ellenőr áldozata.

VAN lelkem, szókincsem, lélegző halálom. Vannak álmaim, vannak szeretteim, vannak félelmeim. Vannak sebeim, verseim, dalaim, halaim, bajaim. Vannak elveim, vannak terveim, vannak nézeteim, vannak érzéseim. Van bennem pár seb, van rajtam pár heg, van mögöttem pár év s van ennyi előttem is még. Van, hogy hiába is szeretek, van, hogy önmagamon nevetek. Van, hogy fáj, a saját sorsom és van, hogy a tüzeimet önmagam oltom. Van, hogy hibákat halmozok sorra, van úgy, hogy nem állok be a sorba. Vannak talán, kik néha szeretnek, de vannak olyanok is, akik tönkretesznek. Van bennem félelem önmagammal szemben, mert látom, hogy önmagam árnyéka lettem. Vannak háborúim, vannak látványos békék. S van, hogy magam festem át az égbolt kékét. Van, hogy becsapom magam s olyan is van, hogy engem csapnak be. Van, hogy tönkre és az utcára tesznek s vannak olyanok kiknek így is tetszek. Van, hogy csak élősködnek rajtam s olyan is, hogy magamra hagynak a bajban. Van, hogy nulláról kezdek újra mindent, s van, hogy mégis rugdosnak itt lenn. Van, hogy fázom, van, hogy éhes vagyok s van, hogy tényleg még a szemem se ragyog. Vannak vágyaim, van, akit szeretek. Van, hogy sír a lelkem kívül mégis nevetek.

LESZ bennem erő, hogy higgyek önmagamban végre. Lesz majd pénzem is, ami megmérgezi a lelkemet lassan. Lesz majd bennem alázat és tisztelet a nálam idősebbek iránt. Lesz majd biztos több eszem is attól, hogy gondolkozás nélkül rohanjak az ellenségeim dárdáiba. Lesznek majd gyermekeim, ha megtalálom azt a nőt, aki a hibáimmal együtt is képes lesz szeretni és elfogadni. Lesznek majd nekem is aggódással teli óráim a gyermekeim miatt. Lesz majd egy életem, amire ezt cserélem majd. Lesz majd igazi reggelim, lesz tető a fejem felett és lesznek félelmeim és álmatlan éjszakáim a félelem miatt, hogy mindezt elveszítem. Lesznek igazi barátaim, kik már nem néznek hülyének az igazságért folytatott háborúim miatt. Lesz majd egy társam, aki nem csak mondja, de érezteti is, amit szeretné, hogy érezzek abból, amit Ő érez. Persze, lesznek biztosan akkor is ellenségeim aki, minden erejükkel engem próbálnak majd eltörölni az élők sorából. De lesznek vágyaim is. Lesz majd egy pillanat, mikor megértem az élet működését, mikor megtanulok, alkalmazkodni a törvényszerűségeihez. Lesz majd idő, mikor leválnak rólam a dolgok s így leszek egyszerűen boldog. Lesz aztán majd az életem alkonya, ahol már szerethetőre idősödött nagypapaként fogom várni a méltóságteljes halált. És persze ami az egész életemet végig kíséri majd az a vers szeretete lesz. Lesznek új versem. Szebbek, vidámabbak, jobbak, mint most, mint eddig. Lesz aztán ismét egy halálom…az ötödik. Ami, remélhetőleg végleges lesz és végérvényesen zárja le ezen világban eltöltött életemet.

Nem túl nagy a múltad,

De az utad felén már túl vagy.

Ma reggel hajnal 2-kor sétáltam a Margitszigeten. Egyik kis kávézó előtt táncos rendezvény volt. Az egész olyan volt, mint egy latin-amerikai táncverseny. Férfiak és nők táncoltak egymással dinamikus ritmusokra. Szép volt, harmonikus és tiszta. Elgondolkoztam a vidám párokat nézve, hogy mikor is éreztem magam legutóbb olyan igazán felhőtlenül boldognak. Azt hiszem, már az idejét sem tudom. Az életem bizonyos százaléka arról szól, hogy embereknek magyarázom a működésemet. Sokan nem értik, hogy miért gondolkozom olyan „sokat”, mi miatt vagyok gyakrabban depressziósabb, mint ők, miért sétálok hajnalban a Margitszigeten és, hogy a verseim miért akkor születnek, amikor minden „normális” ember a legmélyebben alszik. Ez azonban már egyre kevéssé érdekel. Nem akarom, hogy megértsenek. Nem akarom, hogy számítsak bizonyos embereknek. Arra jöttem rá ugyanis, hogy az arányok sosem egyenlítődnek ki. Általában például hiába szeretek. Hiába. Ha szeretek azt rendszerint sokkal intenzívebben, mélyebben teszem már kezdettől fogva is, mint a partner. Ritkán vagyok szerelmes, de ha igen az bennem elborít mindent. Ezt legtöbben fel sem fogják mit jelent. Bőgtem már el magam büdös bevásárlóközpont közepén, mert annyira szerettem valakit, hogy a szívem megszakadt, amire Ő flegmán csak annyit lépett: „Elmegyek kóláért.” Itt ismertem fel csak önmagam középszerűségét. Hülye vagyok, míg azon kesergek, hogy átadjam az érzelmeimet, míg a másik számára a kóla az ami, valójában mindent felülír. Pont, ahogy volt már olyan is, hogy én naivan azt hittem, hogy azért utazok egy órát valakihez, hogy végre magamhoz ölelhessem mire a helyszínen kiderült, hogy nem: Csak a személyim érdekelte, hiszen a Lakat neki nem volt elég. Persze volt ez fordítva is, mikor én voltam rohadék és én hívtam valakit randira azért, hogy kidobhassam. És még várattam is plusz fél órát bónuszként. Mindezt Valentin napon. Ritkán vagyok szerelmes, de akkor nagyon. A szerelem tehát, egy azon dolgok közül, amik ha bekövetkeznek, súlyos károkat okoznak bennem. Ennek ellenére szeretek szerelmes lenni. Azt hiszem azonban, hogy lassan elérkezik az életem arra a pontra, mikor végleges döntések kellenek, hogy szülessenek bizonyos dolgokról. Nehéz ügy, mert a jelenlegi életem inkább hasonlít egy elrontott kottára, mint valami mesterműre. Lassan harminc éves vagyok, és nem rendelkezem az ekkorra „előírt” társadalmi értékekkel. De nem is ez az ami, a leginkább zavar, mert ezt még pótlom. A legjobban az hátráltat, hogy bizonyos szocializációs ingereim megszűntek. És itt most nem csak arra gondolok, hogy nem eszek csokit, nem bagózok, nem piálok, nem drogozok, nem kávézok. Magyarul abba fogok belehalni, hogy nem tudom feldolgozni, hogy nincs mibe belehalnom. Nem ünneplek karácsonyt, szilvesztert, de még a saját szánalmas kis születésnapomat sem. Indok és logikailag kifinomultan megtervezett érv persze mindre van, hogy miért nem, amikre általában nem is tudnak mit lépni azok, akik rákérdeznek. De lassan-lassan beismerem, hogy ez bizony nekem sem jó így. Pont, ahogy a csoki evésnél, itt is feltettem magamban a kérdést, hogy lehet, hogy tényleg nem halnék bele, ha egy évbe egyszer adnék a népszokásoknak és megünnepelném a szeretet ünnepét? Eddig azt például azért nem tettem, mert ugye az egy vallási ünnep alapvetően. Én nem vagyok, vallásos = nem ünneplek vallási ünnepeket. Így aztán ez kapóra is jött az eddigi melóhelyeimen ahol karácsonykor és szilveszterkor én kivétel nélkül mindig dolgoztam. Azt biztosan érzem, hogy komoly változásokra van szükség az életemben. Meg kéne tanulnom végre szeretni önmagam, az életet magát és megbékélni a sorsommal. Nincs kizárva, hogy ezen segítene, ha mondjuk, nyitottabbá válnék az ilyen kedvesnek tűnő gesztusok felé. És itt lép be egy újabb probléma például a karácsony kapcsán. A karácsony a szeretet ünnepe, ami leginkább a családokról szól. A családtagok ajándékokkal lepik meg egymást. Nekem nincs családom. Gyakorlatilag hajléktalan vagyok. És a hajléktalanokat valahogy egyetlen karácsonykor sem látom elhalmozottan ajándékokkal. A környezetemben legalábbis rajtam kívül nem nagyon foglalkozik velük. Szóval, jó is ez az önmagvalósításra összeeszkábált önregenerációs terv csak a megvalósításhoz kéne egy család. Hát, ilyen lazán kerül egy-egy jónak hitt ötletem perceken belül a süllyesztőbe. Mert tovább gondolom. Mert érdekel a motiváció és a következmény. És azt hiszem, pont ez tesz a társadalmi normákból kirekesztetté…