Azok a dolgok, amik vannak, nem változnak,

Meg se születtem egyből elátkoztak!

Mostanában az életem kontúrjait ismét csak igen élesen rajzolja a sorsom. Az egyik pillanatban még a tenyerén hordoz, míg a következőben pedig már a saját létezésem jogosságát kérdőjelezi meg. Nem érzem otthonomnak ezt a világot. Viszont voltam már oda át is és tudom, hogy nem vár semmi. Se fényességbe öltözött alagút vég, se hatalmas vaskapuk mik mögött a Szent Péter Security kitűzőjét bőszen viselő fehér szakállas férfi les rám. Sehol senki, semmikor, semmiért. A hétvége eleje felé közeledve spontán ötlettől indíttatva haza látogattam Kunmadarasra. Spontánnak és jó ötletnek tűnt. Nem volt az. A település gyakorlatilag visszafelé cammog a fejlődés ösvényén. A jó dolgokat eltörli a politikai érdek, a hasznos dolgokat pedig pusztán az emberi önös érdek zabálja fel a lehető legnagyobb anyagi profit reményében. Kunmadaras mindig is halál unalmas hely volt. Azóta sem változott. Az emberek este 8-kor már csak a legvégsőbb esetben mennek utcára, és még az oly vendégorientált kocsmák közül is csak 1-2 renegát van nyitva este 9-ig. Az emberek zárkózottak, rosszkedvűek és rosszindulatúak. Ha nem hazudod a szemükbe amit, elvárnak, akkor hülye vagy és szánalmas. Szerintük. A hétvégéhez közel villámlátogatást tettem múltam egykori templomában. A látogatásom villámcsapás szerűségű időtartamáról a saját nagyanyám gondoskodott. A megérkezés olyan volt, mint minden évek óta nem látott nagymama – unoka találkozáskor. Volt zokogásos egymásba borulás, meg minden amit, egy ilyen találkozó hatásvadász eszköztárában megtalálható. Nem sokkal később azonban gyakorlatilag kidobott az, ki nem látott annyi ideje, ki annyira „szeret”, kinek annyira hiányoztam. Az ok: Elképesztő pimasz módon, sötétedés után mertem haza érni az esti sétából. Oké, megértettem volna, ha hajnali 4-kor érkeztem volna meg, hulla részegen, akkora zajt csapva, hogy mindenki felriad. De se hajnali 4, se hullarészegség, de még csaj zaj sem. Fél 10 felé történt, mikor már valóban sötét volt. Zajt nem csaptam, mert a lehető legnagyobb figyelmet fordítottam arra, hogy még csak a vaskapu nyitása se járjon nyikorgással. Ennek ellenére másnap reggel 7-kor azzal ébresztett „szeretett” nagyanyám, hogy meddig lustálkodok még, mikor ott náluk az emberek „a nappal kelnek” és, hogy mégis mit képzelek, hogy sötétedés után merek hazajönni. Na, és tényleg, mégis mit? Hát, nem azt, hogy én is 75 éves vagyok, aki az esti mese után automatikusan elalszik, hogy másnap reggel 5-kor már mehessek kapálni. Nem nézek esti mesét, nem kelek hajnal 5-kor és bizarr mód még csak nem is kapálni jöttem haza ennyi idő után. Azért, még kedvesen a végére beszúrta, hogy azt se bánná, ha inkább szépen haza mennék, mert Ő aztán már túl öreg ahhoz, hogy idegileg bírja az ilyen magamfajta fiatalok elképesztő neveletlenségéből fakadó stresszt. Nem ellenkeztem. Pakoltam és jöttem. (Mostanában egyébként, azt figyeltem meg, hogy már nem igazán léteznek jóságosan aranyos nyugdíjasok, kedves kis nénikék, akik anno még rám mosolyogtak. Nem léteznek vagy csak én nem találkoztam velük az utóbbi években. Legtöbbjük ugyanis azt hiszi, hogy lazán, gondolkozás nélkül megbánthatja a fiatalokat pusztán, csak azért mert Ők már nyugdíjasok és nekik „mindent” lehet. Hát, rohadtul nem! Manapság már meg sem lepődöm, mikor a buszon gyakorlatilag megpróbál felállítani a helyemről pár fontoskodó nyugdíjas. A többségük szociális érzékenysége egyoldalú. Velük ne szórakozzon senki, meg mindenki tisztelettel bánjon velük pusztán, csak mert Ők képesek voltak életben maradni mostanáig. Ezzel párhuzamosan Ők viszont baromira nem tisztelik a fiatalokat, hacsak az nem a nyugdíjukat hozó postás! Nem érzem ezt igazságosnak. Kicsit sem…) A buszmegállóban még összefutottam Dzsotti barátommal, aki arcán a jól ismert „ezek nem normálisak” groteszk maszk jelent meg a történetet meghallva. „Akkor most legalább 20 évig megint nem jössz, gondolom, igaz,” kérdezte keserűségtől átitatott hangnemben. Igaz…

Talán túl korán mutatta meg nekem azt az élet,

Jobb, ha állva döglök meg, mint, hogy térden csúszva éljek!

Mostanában érdekel a családfakutatás. Pusztán tudományos szempontból. Az tuti, hogy a mi családfánkon én vagyok a gyökér. Más magyarázatot nem nagyon tudok elképzelni ezekre az értelmesnek kicsit sem tekinthető reakciókra. Elátkozott család a miénk. Igazán sosem tudtak a családtagok békében élni egymás mellett. A nagyanyámnak 7 gyermeke született. Ebből egy meghalt 30 éves korában spontán szívleállás miatt. Nem nehéz kiszámolni, hogy maradt hát, további 6 nagybátyám, nagynéném. Sosem volt egyikkel, egyik családjával sem bensőségesnek mondható kapcsolatunk. Amolyan távoli ismerősök képében éltek emlékeimben. 5 évente egyszer nálunk szokás volt, hogy hatalmas és zajos családi összejövetellel ünnepeljük a nagyanyám valamelyik 5-re végződő születésnapját. Ilyenkor összejöttek a nagynénik, nagybácsik, azok gyermekei, feleségei, férjei és igazi vidéki kollektív birkapörkölt parti bontakozott ki. A szorgalmasabbak, már korán reggel megjelentek és igyekeztek kivenni a részüket a vacsora előkészületeiből. A többiek már csak a kész vacsorára érkeztek. Az én családom valahol a kettő között helyezkedett el. Apám rendszerint, már reggel megjelent a színen leginkább annak érdekében, hogy helyet csinálhasson a nagyobb mennyiségben felhalmozott alkoholos italoknak. Hol csinált helyet, hol csinált helyet: a gyomrában természetesen. Este 6 óra felé már kínosan részegre feng-shuizta magát. Ekkor érkeztünk meg mi, a család többi része. A szüleim sosem játszottak szerepeket. Így hát-e, jeles alkalom miatt sem ragadtatták magukat konszolidált viselkedésre. Ha épp nem anyám szidta és alázta apámat a rég látott rokonok előtt, akkor épp apám tartott kiselőadást anyám főzni nem tudásáról. És ez így ment minden ilyen vacsora alkalmával, egészen addig, míg enni nem kezdtek és a szájuk más funkciót nem kapott. A rokonság minden alkalommal elképedt ezen pedig pontosan tudták, hogy tavaly is ez volt, tavalyelőtt is és tuti, hogy jövőre is ez lesz. Lehet, hogy nem is a jelenség bizarrsága döbbentette meg őket hanem, „csak” a rendszeressé szelídülése. Az eseményen tökéletesen háttérbe voltam szorítva. Ha épp egyik sem vert (ami, elég ritka volt) akkor az „itt üljél le és itt várjál, míg nem szólok” stratégia szerint kezeltek. Aztán persze néha mikor nem figyeltek, kicsit elcsábultam és próbáltam jól érezni magam a korombeli unokatesóimmal. Ezért természetesen későbbiekben meg is kaptam a büntetésemet. Komolyan úgy kezeltek, mint egy eszközt. Épp a mostani otthonjárásom alatt volt szerencsém (akaratomon kívül) kihallgatni egy fiatal pár beszélgetését, akik előttem sétáltak a járdán. Azt beszélték meg épp, hogy hány gyereket kell majd a jövőben „csinálni”, hogy megkapják rá a szocpolt. Tehát, a gyereknemzés már rég nem a családtervezés egyik fontos eleme, csupán eszköz a hőn áhított állami támogatás megszerzéséhez. Ez elborzaszt. Már csak, amiatt is mert, valószínűleg én is így jöttem volna világra, ha nem csúszik be valami hiba anyám védekezésébe. De becsúszott és megfogantam. Legnagyobb bánatára. Amit, emlegetett is nekem, amikor csak tudott. Kellemes kis gyerekkorom volt non-stop azt hallva a napi többszöri verés közben, hogy én csak becsúsztam a képbe, nem vártak, nem terveztek, nem szeretnek. Ezek mondjuk szerintem is nyomós okok arra, hogy verjék a gyereket, amíg csak bírják. Dobhattak volna, akár a kútba is. Jobban is járt volna mindenki úgy. De hát, mégis miért várnék én jó döntéseket, egy akkut alkoholistától meg egy pszichopata gyógyszerfüggőtől? A legszomorúbb, hogy az általuk elkövetett hibák, bűnök, rossz döntések következményei a mai napig visszaköszönnek az életemben. Végletessé váltam. Rendkívül szenvedélyesen tudok hinni bizonyos dolgokban, bizonyos eszmékben. Azokban kiváltképp, amik valamiféle pusztításon vezetnek keresztül. Nincs bennem kímélet a körülvevő világommal szemben. Élesen rávilágítok bárki hibáira. Ezzel szemben a saját hibáimat nem igazán veszem figyelembe egészen addig a pontig, amíg nem kezdenek akadályozni a gondolkozásomban, a céljaim elérésében. Hiszem azt, hogy ez a teljesen egyensúlytalan és szélsőséges világszemlélet a szüleim és a családom igencsak sajátos közös viszonyának következménye. Egyszer, majd ha talán mozgóképbe zárom az életem múltjának fejezeteit, az biztos, hogy a teljesen hétköznapiként élő, jól nevelt ember számára érdekes lesz majd. A végletességem magyarázata talán, épp az életemben megélt végletesség. Egyik pillanatban még a tenyerén hordoz a sors, míg a következőben már magányosan várom a reggelt egy Margitszigeti padon mindenkinek azt hazudva, hogy persze, jól vagyok és van hova mennem. Csak, hogy ne legyek kolonc senki nyakában, csak, hogy ne kelljen senkinek megmentenie úgy emberségből. Régóta mondogatom, hogy az ember alapvetően önző lény. Semmit sem ad csak, úgy mert semmit sem kap csak úgy. Önzetlenséget sem…

…2000-ben aztán, üres kifordított zsebbel,
Tényleg elgondolkoztam, hogy lehetnék én gengszter,
Kigyúrhatnám magam, aztán lehetnék egy állat,
Minden köcsög térdepelne, ha kinyitnám a számat,
Én e helyett, egy kókler, egy lapos kripli lettem,
Mert lopott ruhák százaival üzletelni kezdtem,
Éltem, ahogy éltem, nekem nem dirigált senki,
Én megpróbáltam mindig, a saját uram lenni…