Az én szívem nem sejti, mi a csók és napsugár,

Mert nékem nincsen ki, szívdobogva haza vár.

A mai napom egészen jól sikerült, azt leszámítva, hogy a tegnapom maga volt a pokol. Már a napom a vége felé közeledett mikor egy teljesen átlagosnak tűnő telefonbeszélgetés annyira felzaklatott, hogy az éjszakámat tönkre is vágta, ahogy illik. Pedig direkt jó korán lefeküdtem, hogy rendesen kialudhassam magam. Aludni persze, nem aludtam csak forgolódtam és gondolkoztam lehunyt szemmel. Arról nem beszélve, hogy már jó néhány napja tervezem ezt a mai írásomat, de eddig mindig olyan hulla fáradtan kerültem gép elé, hogy egyszerűen már nem volt hozzá erőm. Az ihlet már annyira, készre ért bennem, hogy fizikai tünetek jelentkeztek a kiírás érdekében. (Be tudok lázasodni egy-egy alkotói válság alatt, de akkor is, ha lenne mit írnom, csak a lehetőségek nem adottak hozzá.) Na, szóval, nem nagyon szoktam jó előre elpletykálni, hogy mikor miről fogok írni, hisz az ihlet sajátossága épp az, hogy váratlanul ront rá az emberre. Itt viszont elkövettem a hibát, és néhány számomra fontosnak tartott embernek meséltem a terveimről. (Már csak a miatt is, mert szerettem volna látni az első reakciójukat, mikor megtudják, hogy kiérdemelték a külön rájuk szentelt figyelmemet.) Az első három ember azonnal és kategorikusan megtiltották, hogy írjak róluk, pláne azt, hogy még képet is illusztráljak róluk az írásomhoz. Ez borzasztóan bánt és felháborít. Nem hiszem, hogy megbízhatatlan és kiszámíthatatlan lennék annyira, hogy egy ilyen gesztust ekkora luxus lenne meglépni felém. Nekik ez úton üzennék: Mélységesen csalódtam bennetek! Kapjátok be! (És, ha esetleg ennek hatására bárki meg gondolná, magát az nyugodtan jelezze és természetesen eltávolítom a Róla szóló részt…az életemből is.)    Széljegyzet: Próbálva elvonatkoztatni a fent említett eseményektől, míg nem kicsit zaklattak fel, elmesélek egy kicsivel könnyedebb történetet. Ma reggel 8 körül utaztam a teljesen zsúfolt 4-es villamoson mikor is felszállt egy 20-22 év körüli gyönyörű fekete hosszú hajú lány. Egyetlen fehér egyrészes szatén mini ruha volt rajta csupán és egy pici fehér tanga. Onnan tudom ilyen pontosan, hogy a ruha gyakorlatilag teljesen átlátszott. Érdekes látvány volt, mert bár elvből elítélem az ilyen mértékű kitárulkozásokat, ez most valahogy mégis más volt. Azt hiszem azért, mert elegánsan szexi volt és nem közönségesen kitárulkozó. Egyértelműen a cél nem a pasik megbolondítása volt hanem, a könnyed nyári viselet. Minden teljesen normális és rendezett volt a hölgyön. Semmi rózsaszínre festett műkarmok, semmi untra trendi Gucci táska. A ruhához illő elegánsabb szandál, szolid smink, és egy gyermekien ártatlan tekintet nyugodott a ránctalan fiatal arcon. Elragadó szépség volt. Egy-egy ilyen eseménybe kerülve mindig a környezeti változásokra figyelek elsősorban. A hölgy felszállt a járműre és mindenki lélegzete elakadt. Nem szégyellem: Az enyém is. Mondjuk én nem maradtam úgy, mint a szemtanúk 90%-a. Hirtelen ülőhelyek váltak gazdátlanná és szép lassan tömör s egybefüggő férfikoszorú zárt egy rövid sugarú kört a leányzó körül. Volt 4-5 roma srác, akik kicsit sem tapintatlanul gyakorlatilag bámulták a hölgy fenekét. Nem csak néha oda pillantottak: Bámulták. Nyíltan, pimaszul és elképesztő látványosan. Közben dobálták a „bókokat” a maguk sekélyes módján, hogy: „Húúú Te! Ahhh! Jujjjj!” Néztem, a lányt vizuálisan megszeretkező pasikat és szánalom ült ki az arcomra. Egyikük ezt látva kicsit zavarba jött, de gyorsan megoldotta a kínos szituációt, mert egyszerűen hátat fordított. Nem vagyok álszent, nekem is tetszett, amit láttam, de tökéletesen kiábrándító volt, ahogy 8-10 agyatlan gyakorlatilag a nyálukat csorgatva a fent említett komoly filozofikus mondatokkal próbálta felhívni magára a lány figyelmét. Egyik pillanatban összetalálkozott a tekintetünk a hölggyel és megláthatta az undorral keveredő izgalmat az arcomon lüktetve, mert kissé elmosolyodott majd, felém biccentette a fejét. Köszönésnek vettem. A következő megállóban a hölgy leszállt az akkorra már komplett merevedésként ácsorgó pasik legnagyobb bánatára. Még egy pillanatra visszanézett, mintha csak a tekintetemet kereste volna s aztán felfalta a tömeg.  Széljegyzet vége. A következő megállóban leszálltam én is. Néhány méterre voltam még csak a villamostól, mikor a gyomrom görcsbe rándult a látványtól, ami felém közeledett. Az általam csak Runcájsznak elnevezett őrült atomtudós tartott felém. Ő az egyik legegyedibb karaktere a fővárosnak. Nem is értem, hogy nem írtam még róla. 12 éve élek a fővárosban és vele olyan 5 éve találkoztam először. Runcájsz a szó legszorosabb értelmében őrült! Nem olyan, mint én hanem, olyan, aki úgy kiszámíthatatlan, hogy abba bármikor belehalhatsz. Az első találkozásunk a 4-es 6-os villamosok egyikén történt. Egy ugyanolyan forró és fülledt nyári nap volt, mint a mai. Álltam a rozoga mocskos villamoson a legnagyobb hétfő reggeli tömegben. Az úr, mellettem állt és kapaszkodott a járművön. Az egyedisége pedig abban mutatkozott meg, hogy Ő pizsamában volt. Reggel 8-9 körül, komplett csíkos pizsamában, rendes papuccsal, meg minden. Ezen még annyira nem is rökönyödtem volna meg, hisz magam is mentem már papucsba dolgozni a nagy rohanásban. Ácsorogtunk hát, egymás mellett ki-ki a maga csendességében és én még csak nem is bámultam. Mindenki más viszont igen. Elég extrovertált figura lehet, mert olyan 2 percnyi egymás mellett utazás után torkaszakadtából rám üvöltött: „-Szia! Te, hány éves vagy?! Én, már 50 éves vagyok!” És ezt, a lehető legnagyobb hangerővel, miközben kb. 75 centire egyensúlyozgatok mellette egy korlátba kapaszkodva. Az utasok felénk fordultak, bár szerintem, nem azért mert a korom érdekelte őket. Teljesen lefagytam. Igyekeztem, hát a lehető leghamarabb leszállni. Az 5 év alatt Runcájsz minden évben legalább egyszer feltette ezt a kérdést nekem, ugyanilyen körülmények között. Mindig 50 éves volt és mindig a korom érdekelte. (Kéményseprő lehetett?) Ráadásul soha, esélyem se volt menekülni, mert mindig valami ilyen tömegközlekedési jármű 2 megálló közti részén támadt le az akkut életkor megtudási szindrómájával. Mindig minden alkalommal csak engem kérdezett és csak erről. Egyetlen dolog volt csak örök változó: A ruházata. Nem mindig bajlódott pizsamával volt, hogy egyszerűen félmeztelen volt. Tavaly találkoztam vele utoljára. Az év legnagyobb zivatara tombolt épp, mikor a Ferencz krt. metrójába ismét besétáltam a kelepcéjébe. Mit besétáltam, gyakorlatilag magam ültem le mellé. Mikor pedig már észrevettem természetesen késő volt. Nagyon késő! De már nem féltem annyira, hát vártam a jól bevált kérdését, ami jött is menetrendszerűen: „-Szia! Te, hány éves vagy? Én már 50 éves vagyok!” Az jó, mert én meg már 100! „-Te, már 100 éves vagy?” Annyi! „-Szép az idő!” Szép, csak nagyon zuhog az eső. „-Szereted a pinát?” és, hát igen, itt ismét Ő nyert. Egy kukkot nem tudtam kinyögni. (nem mintha szándékoztam volna, itt beszélgetni, ilyesmiről) Mindez a párbeszéd természetesen pont, mint eddig itt is teljes hangerővel zajlott általa. Nem válaszoltam, menekültem viszont gyáván. Meg amúgy is: Ha azt mondom igen, közönségesnek, ha azt mondom nem, melegnek hisznek. Pszichológusi pályám legsúlyosabb szakmai kudarcaként tartom számon ezt az esetet azóta is. Runcájsz tehát, ma is jött velem szembe és, ha egy megállóval később szállok le, akkor ismét felzabált volna, Mr. 50 éves vagyok. Éjszaka imádkoztam, szerencsém volt…

Most is beleremegek, mint a nagyon öregek,

Honnan kerültek ide ezek a női egyedek.

A mai írásom eredetileg a szeretteimről szólt volna. És szól még így is. Bár, a már említett „barátaim” támadó visszautasítása durva sebeket szaggatott bennem és egyértelműsítette, hogy komolyan át kell, gondoljam a velük ápolt barátságaim tartalmiságát. De nem is a visszautasítás és a tiltás az ami, bánt hanem, sokkal inkább az, hogy ezzel kicsit megmérgezték a hangulatomat és teljesen át kellett fogalmazzam a már teljesen kész gondolataimat. Ennek ellenére senkire sem haragszom, csupán csalódott vagyok. Legnagyobbat önmagamban csalódtam, hogy akkora hülye voltam, hogy bizonyos emberekről azt feltételeztem, hogy szívesen olvasnák a róluk szóló gondolataimat.  Mindegy, téma lezárva! Most az eddigi életem legmeghatározóbb barátaimról, szeretteimről fogok írni. Nem lesz benne semmi osztályozási szisztéma, vagy bármiféle fontossági sorrend. Egyszer már írtam ilyesmit 2 éve és akkor 70 levelet kaptam amikben bizonyos emberek sérelmezték, hogy bizonyos személyek előtt vagy után kerültek megemlítésre. Ezek az emberek már nem csak a barátaim, de az ismerőseim közé sem tartoznak. Ez tehát, nem egy fontossági sorrend, hangsúlyozom újra! A leírt gondolataim őszinte vallomásként fogadhatók el. Bárki előtt vállalom értük a felelősséget, de magyarázkodni senkinek nem fogok semmi miatt. Mint, ahogyan pedig már említettem bárki, aki nem érzi magáról igaznak, hitelesnek az általam leírtakat, az nyugodtan jelezze felém és természetesen az írás Róla szóló részét eltávolítom. Ha meg tudja fizetni…

Lőttek a nyugalmamnak és lőttek nekem,

Percről-percre leépítik a szervezetem.

Talán akik ismernek, sejthetik, hogy nincs túl sok férfi barátom. Meggyőződésem, hogy én a pasikkal nem tudok szót érteni. Férfiakkal mondjuk igen, sajnos azonban Ők már kihalófélben vannak. Emiatt én átlagban 7 évente találkozom olyan azonos nemű lénnyel, akit méltónak érzek a barátság bizalmára. Az alábbiakban felsorolt emberek meghatározó részét képezték, képzik a múltamnak, a jelenemnek és a jövőmnek. A közös bennük, hogy mindenkivel szemben ébredtek bennem valamiféle érzelmek. Az pedig, hogy milyen érzelmek, azt mindannyian tudják pontosan…

Dobó Edina

(1979 – 1994)

Máig is érzem az illatát. Szavakban szinte kifejezni sem tudom, mekkora ajándék volt Ő a sorstól. Életemben először gondoltam azt, hogy érdemes élnem. Az első volt, ki képes volt elfogadni, megérteni és talán egy picit még szeretni is a rengeteg súlyos hibám és hiányosságom ellenére is. Őszinte volt, kedves és önzetlen a világgal szemben. Megismerése új fejezetett nyitott az addigi sekélyes és „unalmas” életemben. Reggelente csak miatta szerettem felkelni. Megszépítette minden egyes pillanatomat pusztán csak azzal, ahogy mosolygott rám. Szerelmem volt, múzsám, példaképem. Elvesztésével meghaltam kicsit én magam is…

Anna

Anna azon kevesek egyike, aki máig is igényli a társaságomat attól függetlenül is, hogy a kapcsolatunknak bunkó módon hirtelen és hidegvérrel vetettem véget. Pusztán logikából. Mindenki közül talán Ő ismer legjobban. Figyel, nyomon követ, jelen van és vigyáz rám, ha hülyeségeket csinálok. Több mint, őrangyal mégis megvan köztünk az a diszkrét 3 lépésnyi távolság most már. A legfontosabb etikai és erkölcsi mentoromnak tekintem. Tökéletes díva alkat, aki kivételesen még jól is bánik a vonzerejével. Ritkán találkozunk mégis minden egyes alkalommal képes teljesen megújulni. A legnagyobb és legérdekesebb beszélgetéseink temploma Ő…

Brigosz

Megfélemlít és izgat is a mentalitása. Közönséges földi halandó számára felfoghatatlan energiák tombolnak benne a felszíntől jól megbújva. Egyedi, erkölcsi torzulásoktól tökéletesen mentes lélekangyal. Gyógyíthatatlan álmodozó képében tetszelegve marad mégis két lábbal a valóságban és küzd tovább némán és félelem nélkül. Tökéletesen és pontosan látja át az élet alapvető működésének elvét. Életeket ment. S nem csak jelképesen, nem csak főállásban: Elvből is! A kitartás és a nőiesség olyan felfoghatatlan elegye, amilyet Nőben én még sosem láttam. Ezzel párhuzamosan érzelmileg stabilan tart ki valami olyan mellett, amihez sosem kerülhet közel a hibás beidegződéseinek felszámolásáig…

Mariann

Mariannról talán a legnehezebb írnom. Talán pont azért, mert érzelmileg nagyon közel áll hozzám. A szépsége megbénít, gúzsba köt és esélyt sem ad a hideg, logikus gondolkozásra. Minden vele töltött perc nagyon intenzív és zajos. Tiszteletet-parancsolóan szép, szemtelenül fiatal és zabolátlanul vad. Mint, valami megfékezhetetlen tornádó söpör végig a világon pusztán csupán a megjelenésével. Ennek tekintetében pedig bármi vele való kapcsolat igen végletessé válik. A mosolygó szemű Pongi tökélyre fejlesztette a pasik meghülyítésének művészetét. Gyakran talán épp emiatt érzem magam értéktelennek és tartalmatlannak Hozzá képest. Hiszen a személyisége annyira harsány, annyira színes és sokrétű, hogy arra emlékeztet, hogy ezek birtokában én mind nem vagyok…

Timcsi

Eddigi életem legviharosabb és legintenzívebb párkapcsolatának főszereplője. Él benne valami ösztönös szeretni és élni akarás, ami már kezdettől fogva mélyen megérintett. Sokat köszönhetek Neki. Mind érzelmileg, mint tudatilag sokat tanultam Tőle. Rávilágított egy csomó addig jó tulajdonságnak, hasznos képességnek hitt hibámra. Az egész életfelfogásomat változtatta meg a kapcsolatunk véget érése. Megtanultam, általa hinni és az előítéleteim nélkül elfogadni másokat. Félelmet, s gyávaságot nem ismerve tör utat magának bármerre, amerre a sorsa sodorja. Az első olyan Nő volt az életemben, akiről kezdettől fogva éreztem az érdekmentességet irányomban. Nem azért szeretett, aminek hazudtam magam hanem, amiatt mert látta mit mi miatt titkolok.

Timilla

Timilla volt, az első olyan modell az életemben, aki a megismerkedésünk pillanatában azonnal rabul ejtett. Az addigi súlyos előítéleteim a szépségiparban megforduló lányokról nagyon hamar tovatűntek általa. A szépsége lenyűgözött és tényleg semmi mást nem akartam csak csodálni. Ma is emlékszem, ahogy azon a délután mélyen a szemébe nézett. Felhívás volt keringőre. Azt hiszem, akkor is közeledni kezdtem volna felé, ha mondjuk leszbikus lett volna, vagy én lettem volna meleg. A vonzereje annyira természetes és letisztultan tiszta, hogy volt idő, mikor ipari mennyiségű verset gyártottam pusztán csak arról, ahogyan kinéz. A gyönyörű testben azonban törékeny és még sok impulzusra váró lélek lakott. Elpocsékoltam a belém vetett bizalmát és megöltem benne azt, amiért a fél életemet oda adtam volna mielőtt megkaptam…

Hát, ennyi…

Tudnék még írni, és tudnék még kikről írni, de hát nem úgy alakult, hogy erre lehetőségem lehessen. És még mielőtt bárki agyában elindulna az az igen csavarosan eszes elmélet, hogy én itt a volt barátnőimet reklámozom azoknak üzenném, hogy ilyesmiről szó sincs. Ők életem legmeghatározóbb emberei, akik életem egy szakaszán valami olyat alkodtak, amik által örökre köszönettel tartozom Nekik! Az a néhány idióta pedig, aki nem szerette volna, hogy írjak róluk utáljon csak mostantól teljes erőbedobással! Azt pedig már csak remélni tudom, hogy az itt megemlített hölgyek nem kezdik majd el, becsmérelni és minősítgetni egymást pusztán a képek és az olvasott sorok alapján. Máig nem értem ugyanis azt a jelenséget, hogy a volt és jelen barátnők, miért fikázzák egymást mikor nem is ismerik. És itt nem csak az én párkapcsolataim szereplőiről van szó hanem, globálisan a világjelenségről. Megfigyeltem, hogy az ex-barátnőket, feleségeket mindig becsmérlik az adott barátnők, feleségek és fordítva. De ez miért van? Ez mire jó? Azért mert már nincs velük (pár) kapcsolat még nem hiszem, hogy Ők rosszabbak meg hibásabbak lennének. Azt hiszem, ezt sosem fogom megérteni…