Poros udvarok mélyén csak a percet vártam

Mikor felrakod vállamra az ígért szárnyat.

Széljegyzet: Tegnap délután fura jelenet részeseként eszméltem magamra. Éppen a Blaha Lujza téren száguldottam az aluljáróba egymást kerülgető emberek között, mikor hirtelen megelőzött valaki. Ami felhívta a figyelmem rá nem csak az igazán sajátos steril (orvosi rendelőkből ismert) illata volt, hanem egy fekete póló min imából szétnyitott tenyerek. A tenyerek közepén furcsa, távolról alig olvasható versszakokba rendezett krix-krax. Ösztönösen kezdtem közeledni a látványhoz. Mikor már az olvashatósági méret határát elértem elképedve tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen a saját versem előzött meg! A pár hónappal ez előtt írt Tűzvész című versem teljes terjedelmében virított az előttem haladó pólóján. Mire feleszméltem a sokkból már a villamosmegállóban jártunk. Megállítottam hát, a fiatalembert és kérdeztem, hol árulnak ilyen pólót. Sehol. Ő csináltatta. Kérdeztem, hogy miért. Miért, miért: Hát, mert „nagyon ott van”. Kérdeztem, hogy több ilyen verses pólója is van-e. Nincs. Csak ez az egy. Kérdeztem, hogy miért pont ezt a verset választotta és kérdeztem azt is (ál-naivan), hogy ki írta. Azért ezt választotta, mert szerinte ez most nagyon aktuális egyébként pedig egy Lakat nevű blogger blogjában olvasta. Mondta, hogy „jófej gyerek lehet csak valószínűleg nem egy vidám figura”. Aztán kérdezett ő is: Újságíró vagyok? Nem. Akkor szeretem a verseket? Szeretem. És szoktam olvasni blogokat? Szoktam néha. Na, akkor ennek a figurának olvassak bele az oldalába, mert (ismét csak) „nagyon ott van”. És egyébként, mivel foglalkozom? Épp az Ő kérdéseire válaszolok. Na és Ő? Ő fő könyvtáros. Óh! Hol? Az egyik egyetemen. Az érdekes lehet. Nem érdekes: Unalmas. Halál unalmas. Ezért olvasgat blogot. Meg Ő is ír. Egyébként, mi a nevem? Lakat. Lakat? Hát, ez jó! Milyen kicsi a világ, ezt a verset is egy Lakat nevű srác írta. Hát igen…bárcsak én is tudnék ilyeneket írni. Na, mindegy: Azért örülök, hogy beszélgettünk. Én is. Kellemes délutánt! Köszönöm, Neked is Köszönöm.  Széljegyzet vége. Mostanában egyre több volt barátnőm tűnik fel valamilyen formában, a jelenemben. Ezek érdekes megmagyarázhatatlan és megakadályozhatatlan történések. Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, hogy az adott alannyal milyen is volt annak idején a közös együttműködés. Az esetek többségében a szerelemnek hitt érzés mindig nagyon gyorsan és igen intenzíven rajzolta fel a majdani kapcsolat kontúrjait. Mélyen hiszem azt, hogy a kapcsolatok élettartamát meghatározza a kezdetük milyensége. Az eddigi kapcsolataimban volt egy közös pont: A dinamizmus. Mindegyik nagyon gyorsan és izgalmasan kezdődött. A kezdeti lelkesedést általában csakis a kiábrándulás tudta megtörni. Ha pedig az bekövetkezett az általában tökéletesen végleges volt. És még ennek ellenére is 8 hónapig tartott életem legrövidebb kapcsolata. Ez persze nem azzal egyenlő, hogy én egy főnyeremény lennék. Sokkal inkább azt, hogy talán a tűrőképességem masszívabb alapokon nyugszik, mint az átlagnak. Számomra mindig is egy igen sarkalatos és egyben kínos szituáció az, mikor eldől, hogy akkor mostantól mi „együtt járunk”. Több ízben is volt már részem ilyen szituációban, amikor felmerült a kérdés: Akkor mi mostantól járunk? Sosem értettem ezt. Szerintem vannak a világban önmagától értetődő dolgok, csak, hogy olyan világban élünk, ahol egy csók elcsattanása még abszolút nem jelent semmit. Számomra azonban ez az érzelmek kapuja. Ha valaki megcsókol azzal, azt jelzi számomra, hogy nyitott arra, hogy érzelmek teremtődjenek bennem iránta. Nyitott rá és befogadó képes. Pont ezért nem értettem azokat a visszautasításokat, amik már a csók megtörténte után érkeztek. Ott álltam, mint egy szamár és értetlenkedtem az olyan jól bevált hülye női kifogásokon, hogy: „Nekem ez még túl gyors…Én most nem vagyok kész egy komoly kapcsolatra”…Stb.-stb. Elég gyakran belefutottam sajnos ilyen jelenségekbe mégis. És én az a fajta ember vagyok, akiben az épp bimbózó szerelem egy-egy ilyen átlátszó idióta kifogások hatására pillanatokon belül dühé torzul. Sosem szerettem azokat a női magazinokban agyon reklámozott kifogás kliséket, amikkel a Nők operálnak. Az egyértelmű, konkrét kommunikációban hiszek. Ha megcsókolom az illetőt az, jelentsen már valamit biológiai nyálcserén kívül is! Nem mintha ez nálam valami kifogyni tudó ajándékozási rendszer lenne, de természetesen tartom annyira értékesnek a saját csókjaimat, hogy nem osztogatom bárkinek bármikor csak úgy. Egyedül talán csak a csók az, mi szent annyira, hogy egy lapon merem emlegetni a versekkel…

Soha én, nem ismertem mást,

Akivel így fájt a szakítás.

Sajnos egy elég végletes ember hírében állok. Vagy nagyon hamar felismerem a kapcsolat végét, vagy én vagyok, aki a legutoljára, felfogja. Sosem tudtam tapintatosan szakítani. Meg amúgy is azt gondolom, hogy szakítani nem is szabad tapintatosan. Ez egy kapcsolat lezárásának aktusa. A tapintatosság itt csak mélyíteni tudja az amúgy is komoly sebeket. A jó szakítás észrevétlenül gyors, egyértelműen tárgyilagos és visszavonhatatlanul hideg.  Pont, mint egy vágás a szamuráj karddal. Az én szakításaim hírhedten kíméletlenek és ridegek. A sors gyakran hozta úgy, hogy pont a szerelmesek világnapján, Február 14.-én tettem pontot annak a bizonyos félmondatnak a végére. Nem tudatosan, nem szándékosan pont ekkor, egyszerűen csak így alakult. Ennek ellenére mégis pont ezen, kapcsolataim lettek a legtartósabbak. Sőt, többségükkel a mai napig is nagyon jó a kapcsolatom. Egy párkapcsolat morfológiája egyébként, legalább annyira bonyolult és összetett dolog, mint a párkapcsolat kialakulásának és elkezdődésének okai. Az a férfi vagyok, akit az érzelmei irányítanak. Persze, voltak már olyan kapcsolataim, ahol az érzelmeimről egyszerűen átvette az irányítást a hideg logikai tudatom. Ezek történtekkor az adott kapcsolatok kivétel nélkül hamar értek véget. Hiszen már nem egy kellemes érzelmeket imponáló jelenség volt csak egy pontos stratégiai lépések tervrendszere. Szóval, nálam az érzelmiségi faktor mindig nagyon magasnak kell, hogy legyen, mert különben elvesztem az adott fél irányában táplált érdeklődésemet. Éppen emiatt, a működési elvem miatt számomra elengedhetetlen az úgynevezett A-Z vég szindróma. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem tudok feldolgozni érzelmi alapokon nyugvó sikereket, kudarcokat, ha nincs egy gesztus, ami a kezdetét nyitja és nincs egy gesztus, ami lezárja a végét. Tehát, igen nálam igenis ki kell mondani a szemeimbe nézve, hogy nem szeretlek, nincs szükségem Rád, nem vagyok boldog melletted, stb-stb. És a tapasztalataim szerint erre a Nők nagyobb százaléka nem képes. Nem nagyon volt még rá túl sok példa, hogy szakítottak velem. Persze azért volt, de elenyésző számban. És ilyenkor nekem külön ki kellett provokálnom ezt a mélységű őszinteséget. Ha nem boldog velem, miért nem mondja meg, miért tapintatosodik? Ezt talán sosem fogom megérteni. A véget ért kapcsolataim nagy többségében már-már harmonikus békében értek véget. Persze, előfordult néha a másik véglet is. Ajnos képes vagyok bántani, ártani az embereknek, ha az érdekeim úgy diktálják. Nem igazán érdekel, hogy törékeny nő-e az illető. Itt persze, nem a fizikai erőszakról van szó. (Sosem tudnék megütni egy gyengébb Nőt! Olyan gyáva még én sem vagyok. Ezzel szemben természetesen ütöttem már meg nőt és szégyellem is, azóta is. Még akkor is, ha pusztán önvédelemből történt egy késsel hadonászó Nővel szemben. Az esetért még akkor is felelős vagyok, mert ott legbelül valahol én tettem Őt késsel hadonászó őrültté.) Szóval, van úgy, hogy mikor nem hajlandóak megérteni, hogy számomra nem elég a fejezet lezárásához annyi, hogy másnap már mással látom kézen fogva az illetőt, olykor elborul az agyam és az összes eszemet, arra fordítom, hogy szisztematikus támadást indítsak az ellenséggé változott, ex-partner idegrendszere ellen. Sosem kérek második esélyt, nem könyörgök, nem alázkodok meg csak annyit kérek, hogy egyszer csak egyszer, üljünk le és beszéljük át a kapcsolatunk tönkremenetelének a körülményeit. Szerintem ez nem nagy kérés. Voltak azonban mégis páran, akik még egy ilyen utolsó gesztust sem voltak képesek nagyvonalúan meglépni. Ez dühít, mert ilyenkor azt gondolom, hogy becsaptak és valójában az amit, megszerettem benne az csak egy színjáték volt. És ekkor eltörik bennem valami és a magam módján, veszek elégtételt, aminek, a vége rendszerint az, hogy már semmit sem szeretnének jobban csak azt az eddig flegmán lefitymált utolsó beszélgetést. A probléma ilyenkor az szokott lenni, hogy ekkor pedig már én nem vagyok befogadó..