Kis száraz nemzet, izgágán szuszog,

Zúzódik, zizzen, izzad és buzog.

A hetem is elég izgalmasan s mozgalmasan telt.  A hét elején belefutottam egy önmagát „BKV figyelőnek” nevező bloggerbe, aki azzal tölti mindennapjait, hogy a BKV-ről írja meg a véleményét. Rendszeresen. Neki aztán folyamatosan van véleménye a BKV-ról. Gyakorlatilag erről is szól az egész blogja. Na, szóval, teljesen véletlenül keveredtem be az írásaiba, de amit aznap írt az kicsit kiverte a biztosítékot nálam. A képernyő közepén hatalmas színes kép egy a metró aluljáró egyik mozgólépcsője mellett fekvő szerencsétlen hajléktalanról. Egy bazi nagy vörös nyíl emeli ki a kép többi jelenete közül. A kép felett pedig a következő tényleg baromi értelmes kérdés: „Hogyan jutott le a hajléktalan a Deák téri állomásra?” Ez igen! Ez aztán az értelmi atomvillanás! Hősünk szemét az szúrta, hogy amíg Ő kemény 400 forintokat ad a BKV jegyekért, addig az ilyen szerencsétlenek (nyilván tök ingyen) utaznak és még a bejáratok előtt posztoló BKV ellenőr és biztonsági őr vegyületéből létrejött mutánsok védővonalát is lazán kijátszhatta, ha lejutott a mozgólépcső jegyorientált végére. Mindezt olyan közönséges és flegma hangnemben leírva s megfogalmazva, hogy azt hiszem, ilyesmire tán csak még én lennék képes. Erre természetesen érkezett Neki, jó néhány vállveregetős komment is, hogy melyik olvasója, épp hol botlott bele ilyen borzasztóan felháborító életképbe az amúgy szintén tök becsületes BKV jegytulajdonos. Nah, hát írtam én is pár gondolatot a művész úrnak és a szimpatizáns alattvalóinak. Le is lett moderálva, ahogy illik. Komolyan nem értem az ilyeneket. Jó magam pont úgy nem vettem soha BKV jegyet, mint az a szerencsétlen hajléktalan, mégis én is naponta kijátszom a BKV ellenőr mutánsok védővonalát. Nem kell ám hozzá túl sok ész ugyanis. A lényeg, hogy legyen egy ugyanolyan színű jegyed, mint amilyen épp divatban van. Ha ennek birtokában vagy, akkor gyakorlatilag éves bérleted van az összes BKV járatára. A metrónál őrködő ökrökön pedig úgy lehet átjutni, ahogyan szerintem szegény szerencsétlen is csinálta. Fogsz egy már érvényesített jegyet, amit, találsz eldobva, vagy egyszerűen csak elkéred egy hülyétől, aki pénzt adott érte és úgy teszel, mintha érvényesítenéd a bejáratnál elhelyezett automatáknál. Mindezt persze, a lehető leglátványosabban, had lássák csak, hogy Te mennyire becsületes akarsz lenni. Én néha, még direkt bénázni is szoktam, mert vagyok annyira pimasz és exhibicionista, hogy élvezem, hogy a szemük láttára csinálok hülyét a BKV katonákból. Sőt, van úgy, hogy segítséget kérek a hozzám legközelebb lévőtől s így maga a BKV ellenőr érvényesíti újra az amúgy már több százszor érvényesített jegyet. Soha, egyszer sem akadtam még fent így egyetlen ilyen védelmi vonalon sem. Amit a szem lát, az agy elhiszi! Tehát, ha az ellenőr látja a jegyet a kezedben, látja, hogy az érvényesítő automatánál szöszmötölsz és látja, ahogy utána látványosan a tárcádba teszed a jegyet logikus módon nem fog megállítani, hogy ellenőrizze, hogy ezt nem csak miatta játszottad-e el. Pedig bizony csak miatta… J Ilyen módszerrel jutott le oda a szegény szerencsétlen. És nem hiszem, hogy emiatt támadni vagy minősítgetni kellene az ilyen unatkozó sznob idiótáknak, ki a már említett blogot is vezetgeti. Soha nem lehet tudni, hogy aki, épp hajléktalan az milyen ember volt, mielőtt az élete irányítása ki nem csúszott volna a kezéből! A hajléktalanok 65%-az ugyanis önhibáján kívül kerül az utcára. Nem elisszák az életüket, nem alkoholisták, drogosok hanem, a rendszer áldozatai. Magam is voltam hajléktalan. Pedig sosem voltam részeg, sosem ittam alkoholt, kávét, és nem is bagóztam vagy használtam különböző szintetikus drogokat. A hajléktalan ember! Nem egy alsóbbrendű lény! Csak mert nincs lakása, attól még nem egy parazita! És egyértelműen jobban tisztelem az utcákon küzdő szerencsétleneket, mint az idióta BKV-s mű pitbullokat, akik lusták voltak tanulni és most parancsra harapnak! Itt vetődhet fel a kérdés, hogy ha ennyire utálom a BKV-t, ha ennyire megvetem az ellenőreiket és tényleg non-stop azon nyafogok, hogy mekkora nagy szemét ez az egész, akkor mégis miért használom a szolgáltatásait? Nagyon jó kérdés! A válasz nagyon egyszerű! Ez a vállalat nem más, mint egy szétlopott kis társulás. Hatvan-milliárd forintos tartozásuk van, miközben az olyan „tanácsadóknak” mint, amilyen ezt a „mondják be a színészek, a villamosokon, hogy még milyen messze van a Madách színház” kitalálója 170 millió tiszteletdíjat fizetnek ki az ilyen agyament és teljesen értelmetlen ötletekért. A vállalatnak, aminek ilyesmikre milliójuk van, azt gondolom, hogy van annyija is, hogy szépen honorálják az én egész éves utazási költségeimet. Leegyszerűsítve: Nem tartom úgy, hogy a BKV megérdemelné az én 400 forintomat, amíg ilyen húzásai vannak. Ezzel párhuzamosan viszont röhögve használom az összes szolgáltatásait: Ingyen! És, amíg a helyzet nem változik, nem változnak az én módszereim sem. Továbbra sem fogok költeni rájuk egy fillért sem és a BKV ellenőröket továbbra sem hivatalos szervnek fogom tekinteni, hanem egyszerű önkéntes boksz zsákoknak, akiket valami perverz vágytól hajtva szexuálisan izgat, ha naponta 70-80 ember küldi el őket az anyjukba, köpdösi le, vagy csavarják hátra a csuklójukat a magamfajták. Széljegyzet: Tegnapelőtt viszont, végre átéltem, életem első pozitív élményét a Baromi Kretének Vállalata kapcsán. Egyik buszváróban ácsorogva érdekes élményt élhettem át. A buszváró megszólalt! Nem csipogott, nem szirénázott: Beszélt ember! Arról tájékoztatott, hogy az általam úgy várt busz, amire ismét esélyem van jól nem venni jegyet hány perc múlva érkezik. Sőt, azt is, hogy épp melyik megállóban jár, az a megálló hány megállóra van onnan, ahol épp ezt hallgatom, de még azt is, hogy a busz mikor indult el az említett megállóból. Mindezt digitálisan is kiírva. A pontos dátum, a busz várható érkezése és a jelenlegi hőmérséklet. Elképesztő komolyan, hiszen ez jó! Nagyon jó! Az első hasznos húzása a rohadt BKV-nek! El is kezdtem gondolkozni, hogy még 3-4 ilyen ötletes húzás és megtérek s attól fogva én is átállok a sötét oldalról a fényben járók közé. Széljegyzet vége.

Egy régi el feledt emlék,

Szép így ez a szélesvásznú kép.

Tegnap éjjel volt: A múzeumok éjszakája. Jó magam, azt hiszem, legutóbb olyan 8 éve voltam múzeumban. Akkor is betonozni. Az egyik haverom kérte, hogy segítsem ki, mert a kollégája beteg lett. Kisegítettem. A szépművészeti múzeum személyzeti bejáratát újítottuk fel. Már amennyire tőlünk telt. Sosem szerettem a múzeumokat, pedig életem során voltam már párban. Ha már régiség, ha már művészet, akkor freskók. Mikor néha rám tör az éhség a kulturálisabb művészeti értékek iránt, akkor fogom magam és egyszerűen csak besétálok egy templomba. Leülök egy padra és bámulom a plafon freskóit. Ha szerencsém van, épp nincs mise, csend járja át a teret így nyugodtan elmélyülhetek a falfestményekben. S ami, a legfontosabb: Nincs egyetlen nyugdíjas sem a közelemben, aki rekedtes hangján károgna a fülemben. A múzeumok legegyértelműbb sajátossága a nyugdíjasok! Bárhol, bármilyen múzeumba tévedtem eddig ott tuti, hogy voltak nyugdíjasok. Na, nem, mint látogatók: Mint tárlatvezetők! Én meg valahogy nem csíptem soha a lassított felvételszerűen elmondott információkat. Antiszociális lehetek, mert azt hiszem, hogy én alapból nem szeretem a nyugdíjasokat. Nem csak a múzeumban lakókat, de úgy alapból azokat, sem akikkel a hétköznapokban találkozom. Valahogy nem tartom jónak, hogy nem igazán van más közös témája az öregeknek, mint az, hogy kinek mije fáj, hogy bezzeg a mai fiatalok, bezzeg a mi időnkben, meg, hogy már megint a nyugdíjunkkal szórakozik a kormány. Ember: Nyugdíjas vagy! Ledolgoztad a fél életedet! Gyakorlatilag eltart az állam. Maradjál szépen veszteg és nézzed a Szomszédok-at! Nem. A nyugdíjas elhiszi, hogy szerves része az ország vérkeringésének. Persze, ez igaz is…ha Demján Sándornak hívják. Egy szó, mint száz: A nyugdíjasok ne szóljanak, bele a fiatalok életébe s főleg ne dolgozzanak múzeumokba. Pillanatokon belül hozzájuk vagyok képes öregedni én is. Tegnap elkeveredtem hát erre A múzeumok éjszakája nevű rendezvénysorozatra. Egy barátom hívott én meg önmagam súlyos unszolására elmentem. (Na, oké, ez nem igaz. De olyan jól hangzik.) A rendezvény hivatalos honlapjának csak a kezdő oldalát lehetett elérni. Annyian látogatták, hogy szépen le is állt a szerverük így az ABC sorrendben felsorolt múzeumok listájából csak a H betűig lehetett válogatni. A kiválasztott célpontok közül aztán a Szépművészeti múzeum és a Kegyeleti múzeum rendkívül gyorsan likvidálva lett a listáról. Az első előtt olyan 4Km-es sor ácsorgott a zuhogó esőben, míg a másik pedig gyakorlatilag csak temető látogatásról szólt volna. Nos, ha azt az igen elhanyagolható tényt vesszük, hogy én a komplett gyerekkoromat egy temető kellős közepén töltöttem, akkor kikövetkeztethető, hogy oda azért nem mentünk, mert nekem nem igazán tudott volna ott senki újat mutatni. Kezdésként tehát, az Orvostörténeti Múzeum indította a sort. Teljesen átlagos élmény volt. Pont, olyan, mint a legtöbb múzeumi látogatás. Belépsz, karszalag van? Karszalag, karszalag! Van karszalag. Oké, akkor mehetsz, amerre látsz. Mindent megnézhettél. Tényleg mindent. Nem csak az épületben elhelyezett két kiállítást, de az udvart is, a wc-t is, mindent. Az egyik kiállítás maga az orvoslás történelmét mutatta be. Voltak meredekebb eszközök a középkori orvoslásban. Elég, ha csak, az agyvelőkaparóra vagy a magzatelhajtó ollóra gondolok. Nem szívesen lettem volna beteg vagy sebesült az 1800-as években! Ezt a témát relatív gyorsan kimerítettük, majd átmentünk a másik témához, ami a szemben lévő szobából nyílt. Ez a patológia és a kórboncnokság történelmét volt hivatott szemléltetni. Itt nem láttam semmi újat. A tárgyak és emberi preparátumok többségét már láttam az Országos Anatómiai Múzeumban. Akit érdekel esetleg az arról írt firkálmányom, az klikkeljen csak ide. E téma egyik szobájában viszont elidőztem több percen át. Hatalmas HD TV-n régi film pergett. A még 1979-ben rögzített mű egy akkori friss diplomás kórboncnok munkáját mutatta be. Boncolás ment hát, szinte majdnem élő egyenes adásban. Nem volt cenzúra, mindent látni engedtek. Amikor beléptem a kis szobába épp egy szívet tártak fel. Majd pár perccel utána egy tüdőrákban elhunyt középkorú (!) férfit, tártak fel. A szoba falain mindenhol különböző illusztrációk a dohányzás okozta súlyos és visszafordíthatatlan károsodásokról az emberi testben. Az egyik kedvenc képem, az volt, ahol összehasonlították egy egészséges ember és egy dohányzó testében történő patogenetikai változásokat. Minden idióta bagóssal megnézetném ezt! A kép alatt hatalmas fekete betűkkel a sors igazságtalansága: „A dohányzás pontosan ugyanakkora mértékben károsítja a nem dohányzókat is, mint az aktív dohányosokat!” Király! Bagósok: Dögöljetek meg! Ahogy ott bámulom a már-már nekem is gyomorforgató boncolás képkockáit, azt veszem észre, hogy a kis szoba lassan megtelik. Megtelik 10-13 évesekkel! Szülők, tárlatvezetők sehol! A kis kölykök cenzúrázatlanul nézhetik, ahogy a kórboncnok egy csomó érthetetlen latin kifejezés közepette gyakorlatilag kibelez egy embert. Rápillantottam a kölykök arcára. Mindenki szeme csillogott s szinte falták a látványt. A hatás leírhatatlan. A következő állomás az a Vendéglátó ipari Múzeum volt. A név hallatán mindenki jogosan gondolhatná, hogy nagy lakoma vár az emberre. Nos, ilyenről szó sem volt. A „kiállítás” gyakorlatilag a következő volt: Egy kisebb folyosó. A falon egy színes régi Dr. Outker kép és még 8 fekete fehér fotó régi éttermek belső teréről. A következő szobában pedig egy büfé volt. Mindenki vehetett magának igazi száraz szendvicset és kólát az automatából. Ennyi volt a kiállítás. Nagyon dühös lettem komolyan! Az egészet olyan 25 másodperc alatt fogadhatta be a látogató. Még akkor is, ha mind a 8 képet jó részletesen megnézte. Hatalmas csalódás volt! A következő múzeumot spontán s útközben választottam ki. A Vám és Pénzügyőrség múzeuma volt. Már jó sötét volt, mikor oda értünk. A kapuban jött a jól bevált karszalagvillantás, majd azonnal egy interaktív játékba csöppent mindenki. Az udvar közepén egy nyaralási időszakban megszokott látványt nyújtó csomagokkal rendesen ellátott Trabant dekkolt. Körülötte vidám és mosolygó látogatók. A feladat: Találd meg a képzeletbeli nyaralásból hazatérő kocsiban az elrejtett csempészárut. Persze, a vámosok biztosra mentek, így nem vérprofin rejtették el a cuccot s a sikerélmény borítékolva volt a játékos kedvű látogatók számára. Tovább haladva ellenőrzőpontba botlott a látogató, ahol a kapuban kapott „útlevelet” pecsételte le két korabeli határőr gúnyába öltözött fiatal vámos fickó. Közben egy gyors tippelős játék, minek a nyereménye az volt, hogy gond nélkül becsempészhettem a kezemben szorongatott literes kólámat. Odabent épp koncert volt készülőben s a zenészek hangoltak. Három nagyobb teremből állt a kiállítás maga. Az első kettőben a határőrség és vámhivatalok történetét mesélték el, használati tárgyaikat, hivatalos egyenruhájukat mutatták be. Elképesztő: Szinte minden vitrinben virított 2-3 pisztoly. A fal mellé támasztott AK-47-es géppisztolyról nem beszélve. Volt aztán a harmadik terem, ami egyértelműen a kedvencem volt, ahol a csempészeti módszereket mutatták be. A kenyérbe sütött aranyrúdtól kezdve az nadrágszárba varrt kvarcórákon át minden volt. Közben egy-egy érdekesebb történet az emberi találékonyságról és hülyeségről. Nagyon szórakoztató volt tényleg, végigröhögtem az egészet! Ez a kiállítás borzasztóan tetszett. Látszott, hogy biztosra mennek: Foglalkoztak velünk, érdekelte őket, hogy jól érezzük-e magunkat, értjük-e amiket látunk és olvasunk. Nagyon jó élmény volt. Az utolsó állomás azonban még ezen is túltett a maga módján. Kína történeti kiállítása nem olyan volt, mint azt elsőre vártam. Beléptél, karszalagvillantás, majd teával kínáltak. Tovább haladva beértél a két központi terem közepén elhelyezkedő kis előtérbe. A négy nagyobb teremből nyílt egy-egy kisebb. Itt aztán szinte a teljes Kínai, Indiai és Japán művészettörténete fel lett vonultatva. Pár perccel később tárlatvezetés kezdődött. Csatlakoztunk hát. A tárlatvezető egy idősebb hölgy volt. (Nyugdíjas?) Mindegy, hogy nyugdíjas volt-e mert valami elképesztő, hogy milyen előadást tartott. Ilyesmit eddig csak a hülye direktmarketinges előadásoknál láttam. Volt azonban egy hatalmas különbség: Ennek minden pillanata érdekes volt és szórakoztató. Egy-egy teremben olyan 1 órát hallgattuk a kis hölgyeményt. Ő pedig csak mesélt, mesélt és mesélt. Órákon keresztül pihenés, megállás nélkül. Kicsit talán túl tömény is volt eleinte. S nem is csak az nyűgözött le, ahogy fejből vágta a legdurvább nyelvtörőkkel is felérő indiai istenségek neveit, de maga az átélés is, ami által mindezt átadta. Azt hiszem, olyan 3 órán keresztül nyomta folyamatosan megállás nélkül. És a végére talán el is fáradt picit. De ennek a három órának tényleg minden pillanata érdekes volt és szórakoztató. Aztán átvette egy hasonló kvalitásokkal bíró kolléganője, de nekem Ő már nem volt annyira szórakoztató és hiteles. Gyakorlatilag bagadozott össze-vissza elfelejtett fontos dolgokat, úgy kellett kisegíteni és lazán félbe hagyott egy-egy mondatot, ha épp nem jutott eszébe a mondat másik fele. Mindennek ellenére az egész tárlatvezetést átjárta a tudomány, a történelem misztikuma és körbelengett minket látogatókat a 2-3000 évvel ezelőtti Kína császársági életérzése. Fantasztikus volt és tanulságos. És azt hiszem, nem is kell több ennél ahhoz, hogy az emberben felülíródjanak az ősi előítéletei…