Mit vársz, na, mi az, amit mondok,

Mindegy: repülnek a gondok.

Széljegyzet: Több érdekes szituáció részese voltam ma. Köztük az egyik legsajátságosabb talán az volt, mikor a 90-es buszon ácsorogtam és épp bambultam ki a fejemből, mikor is a hozzám legközelibben lévő ülésen elhelyezkedő hölgyike az ölébe vette az addig a másik széken utaztatott hátizsákját. Egy mozdulattal kicipzárazta majd kotorászni kezdett benne. Ahogy oda pillantottam, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. A ránézésre alig 20 év körüli lány hátizsákja tömve volt 20 ezresekkel! Nem vicc: tele volt a táskája! Az első gondolatom az volt természetesen, hogy leütöm, de aztán a második gondolatom szerencsére felülírta ezt az elsőt és azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon melyik bankot rabolhatta ki pár perce. A pénz nem szép kötegekben volt, hanem csak úgy, mint egy adag szennyes ruha. Kicsivel később a fodrászommal már azzal nyugtatgattuk egymást, hogy biztos úgyis csak hamis volt. Persze, valószínűleg nem. Pár percnyi kotorászás után végre megtalálta aztán amit, olyan buzgón keresett: Egy TÚRÓ RUDIT. Olyan 10 milliónyi 20 ezres között: Gratulálok!   Széljegyzet vége.  Ez előtt néhány órával pedig életem leghatározottabb és legkínosabb deja vue érzése vágott hátba, de úgy tisztességesen ám. Mindössze 2 nap eltéréssel, halálpontosan 2 évvel ezelőtt megtörtént velem pontosan ugyanaz, ami ma délután. Akkor ezt meg is írtam itt a naplómban Tisztítótűz címen. Jött is rá elég sok reakció levélben. Történt ugyanis, hogy felhívott egy vadidegen nő és egy igen kellemesen hangzó összeggel kecsegtető állásajánlatot ígért. Én marha pedig, mit sem sejtve képes voltam elcseszni egy délutánt arra, ahogy épp beszervezni próbálnak a hírhedt Forever Living névre keresztelt piramisjátékba. Pontosan ez történt most is. A különbség csupán annyi volt, hogy a projekt most már nem az előbb említett hálózatépítő játék neve alatt fut. (Nem kell sokáig kitalálni, hogy miért nem.) Na, szóval, felhívott egy Szuharevszki Babett névre keresztelt bombázó, aki szintén a jól bevált marketingszöveggel felkeltette az érdeklődésemet. Állításuk szerint Ők egy egészségmegőrző termékek terjesztésével foglalkozó cég testvérvállalata. Jó előre kikötötte: Nem ügynöki munka! (Igazából ez a mondat volt az, ami miatt úgy döntöttem, hogy akkor megnézem mi is ez. Kíváncsi, kísérletező típus vagyok.) Meg is jelentem pontban délután 5-kor a kívánt helyen. Miután az önmagát hóhérnak képzelő portást meggyőztem arról, hogy nincs Al-Kaida klubtagságim nagy nehezen beengedett. Pontosan 17:00 perc 9 másodperc volt, mikor beléptem. Egy szintén nagyon dekoratív Gyöngyvér nevű leányzó nyitott ajtót s értetlenül szidott le, hogy miért késtem mikor már elkezdték. Mit? Hát, a prezentációt. Prezentációt? Én valamiféle állás ajánlat miatt jöttem ám. Nem baj, üljek csak szépen le. Le is ültem egy fallal szemben. Komolyan. Oldalra kellett forduljak, hogy lássam, ami nem érdekel. Szemben faliújság, rajta több pontból álló irodai használati utasítás olyan elképesztően fontos és magától nem értendő felhívásokkal, minthogy ne szemetelj, mosogass magad után és szépen told vissza a széket a helyére, ha már nem rajta szexelsz. Ahogy olvasom ezt az impozáns utasítás listát, egyre több helyen találok olyan részt, hogy „…ha nem tudod, ha jobban tudod, stb. egyeztess Klárival..”. És igen, itt jött az a már említett Deja Vue. A lap alján szerény kis aláírás: A sikercsapat. Tökéletesen letisztult a kép: Megint egy rohadt Forever Living termékbemutatón gubbasztok. És igen. Szinte fejből tudtam az összes termékük nevét, összetételét meg az összes kommunikációs fordulatot, amivel az emberre szépen rátukmálják ezt. Megint jöttek a jól bevált South Fork birtokkal, hogy az is az övék stb-stb. Nevetséges volt, mégsem nevettem, mert forrt bennem a düh. Pedig igazán jól szórakozhattam volna, hisz volt jelentkezős játék, barkóba, meg műveltségi kvíz. A prezentáció nagyon tömény, nagyon hatásvadász, nagyon értelmetlen. Az első félórája például csak arról szól, hogy a híres cég eredményeivel kérkednek. Fél órán át csak a következő kötőszavakat hallod: „ez is a miénk, ezt a díjat is mi kaptuk”. Félelmetes. Ki merem jelenteni, hogy ezen eredmények többségét valószínűleg nem tudja magáénak ez a társulás. Hiszen, ha magáénak tudná, valószínűleg nem szorulna rá, hogy vad idegeneknek dicsekedjen vele az első fél órán át úgy, hogy még azok nevét sem tudják tulajdonképpen, akiket győzködni próbálnak ezzel. Az egész prevenció üzenete tehát az: Elképesztően sikeresek vagyunk, nagyon sok pénzünk van, ha csatlakozol hozzánk, adunk belőle! A cég az Aloe-Vera növény  áldásos tulajdonságaira épít. Nem is akárhogy. Legyártotta az összes létező hétköznapi használati termékünk aloe verás verzióját. És legyártotta természetesen az általunk eddig használt összes hétköznapi termék negatív kampányát is. Tehát, nagyon okosan nem csak azt mondják, hogy ezt vegyed, mert háromszor drágább, mint amennyit valójában ér hanem, azt is, hogy miért követsz el hibát, ha maradsz a régi és hagyományosan rossz és neked amúgy tök káros termékeknél. Ez egy nagyon okosan kitalált és nagyon elrontottan tálalt kampány tehát. Babettünk, ki engem elcsábított erre az izére gyorsan ki is javított, hogy Ő nekem nem állást, hanem csak munkát ajánlott! Azt is hozzá tette, hogy Ő nem állította, hogy ezeket a termékeket kellene rásóznom a szerencsétlenekre! Idézném is: „vezetőket képzünk”. Vezetőket?? Mégis milyen vezetőket? Autóbusz vagy elektromos áram vezetőket?? Mert senki ne mondja nekem, hogy egy általa 1 hetesnek állított képzésen vezetői státuszig képzik az innen-onnan összefogdosott vadidegeneket! Itt maximum villamosvezető képzést tudok elképzelni. És még csak azt sem 1 hét alatt. Ez a cég egyébként, ahol ma voltam már nem Forever Living néven fut (valamiért). De persze büszkén dicsekednek velük, hogy hozzá tartoznak. Tényleg mintha, csak valami felsőbbrendűbb fajjá metamorizálódnak ettől a névtől.  A „vezetők” képzését tehát úgy tudnám elképzelni, hogy tartanak egy mindössze 5 napos gyorstalpalót üzleti kommunikációból, milyen szavakat kell kerülni a telefonos meggyőzésnél. Ha ezen valaki megfelel, akkor gondolom, kap egy Head-szettet és győzködheti az embereket orrba-szájba telefonon arról, hogy húú, de baró csatlakozni ehhez a piramisjátékhoz. A prezentáció fénypontját már nem vártam meg. Történetesen azt, mikor mindenki Heretelendy „baby” Klárija betipeg ugyanabban a mini ruhában, mint pont 2 éve és végző kegyelemdöfésként elkezdi mesélni, hogy Őt mennyi idő alatt tették gazdaggá a saját maga által beszerezett ölebei. Nem tudom ezt olvassa-e, de ha igen akkor üzenném Neki, hogy kicsit gyúrja át a prezentációs show-t, mert míg olyan ellentmondások lesznek benne, hogy „…áh, mi aztán nem kérünk előre pénzt vs. csak az 55 euró gyakorlócsomagot kell megvenni…” addig az értelmesebbek majd ugyanúgy felállnak, és szépen eljönnek onnan, mint ma én. A rendszer pedig röhejesen egyszerű: Az aloe vera a csali. Ez egy szimbolikus termék. Nem az a lényeg, meg a vélt gyógyhatása. Ez csak körítés. A lényeg, hogy ez köti össze az embereket, így teremt folyamatos fejlődési kényszert. Ha több pénzt akarsz keresni, több embert kell rávenned, hogy a neved alatt akarjon a rendszer tagja lenni. Minél hosszabb a lista a neved alatt, annál több pénzhez jutsz. Ennek pedig semmi köze a híres aloe verához. Babettünk valószínűleg továbbra is elvakultan hinni fog a rendszerben és látja magát Klári klónként, legalább akkora bankszámlával. Tökéletesen kimosták az agyát szegénynek. Egyébként szerintem a sors fintora és talán vészjósló előjel volt, hogy épp erre az isten verte baromságra menve a rádióban épp egy Baby Sisters dalt hallgattam. A műsorvezető nemes egyszerűséggel csak a legszexibb gagyiknak aposztrofálta a 3 kicsit sem barátnőt. Klárikánkat ugye felzabálta a piramisjáték, Baby Gagyi, továbbra is gyerekdalokkal haknizgat, míg Évi japánban lett óvónő. Vele rendszeresen beszélünk. Örök álmodozó volt mindig is. Talán Ő van most leginkább a helyén…

Mindegy mit mondanak,

Hagyom, hogy Ők is hazudhassanak.

 Voltam ma még egy legalább ilyen érdekes interjún egyébként. Este 7-kor volt találkozóm egy (kivételesen valóban) marketing menedzserrel. Jó korán érkeztem, ezért még gondoltam sétálok egy nagyot a Westendben. Ahogy ott bámészkodom, látom ám, ahogy előttem 3-4 méternyire fiatal, elegáns férfi sétáltat egy még fiatalabb inkább sportos ötévest. Épp nagyon táplálkozott valamit apa s fia, mikor az apuka hirtelen egy nejlon zacskót dob a földre majd határozott mozdulattal rálép. Közepeset szólt a pukkanás. S talán pont emiatt a produkciót megismételték egy másik kajás tasakkal. Az már el is érte a kívánt hangrobbanást. Ezt nyugtázva szépen sétáltak is tovább. A kidurrantott, összetaposott, zsíros zacskók pedig maradtak ott, ahol elhaláloztak. Mindez a Westend City kellős közepén, ahogy a kukák, igazából másfél méterenként vannak, hogy szinte kerülgetni kell őket. Oda léptem hát, a meggyilkolt zacskókhoz majd felszedtem őket s határozottan utána szóltam a példás családapának: „-Hééé! Szemét! –mutattam a kezemben lévő zacskókra „-Nem értem, hogy nem ismered fel önmagadat! Szemét! Ahogyan Te is…!” A férfi kissé értetlenül ráncolta össze a homlokát, majd rándított egyet a bámészkodó ötéves kezén és folytatták útjukat mintha mi se történt volna. Kissé bizarr látvány a talpig öltönybe burkolt szemetelő idióta látványa. És itt álljunk meg egy pillanatra! Én is szoktam szemetelni. Nem tagadom, de nem is szégyellem. Viszont azon kevés elveim közül, amikhez hű vagyok, az egyik pont az, hogy szintetikus, a természetben nem elbomló anyagokat nem dobálok szeret szét! Ha úgy adódik, igenis lazán eldobom, az erdőben mondjuk a kajából megmaradt csontokat, mert elbomlanak, meg, mert az állatok megeszik, de műanyag zacskót, meg ilyeneket soha. Nem csak a természetben nem, de egy bevásárlóközpont közepében meg pláne, hogy nem! Ezen aztán rendesen felhúztam magam és persze még az előtte átélt Klárika állás interjúnak álcázott beszervező húzásának hatása is forrt bennem. Ilyen alaphangulatba nálam, nem sokat számít az elegáns cucc: Kitörnek belőlem az érzelmeim, ha megfelelő kaput nyitnak. Megjelentem hát, a pontosan megbeszélt időben, a megbeszélt helyen. A titkárnő még kért egy kis türelmet, mert a főnök, akihez jöttem tárgyal még. Alig 27 perc után végre bemehettem. A patináns és ízlésesen berendezett irodában hatalmas bőrfotel, az asztalnak háttal. Pont, ahogy anno a hírhedt Jockey Ewingnél a Dallasban. Leültem hát az asztalhoz, pont a forgó fotelnek háttal. Jött egy halk „Azonnal végzek!” a szék túlsó feléről, majd pár másodperc múlva a fotel megfordult s végre már nem a hátlapját kellett bámuljam. S kivel néztem farkasszemet? Igen, azzal a marketingmenedzserrel, aki az állást kínálta fél nappal előtte, s akit szemétnek neveztem fél órával ezelőtt. Elmosolyodtam. Ő ledöbbent. Mesélte, hogy épp a kollégáknak mesélte, hogy valaki leszemetezte az előbb. Kérdeztem, hogy ugye azt nem mesélte, hogy ez miért történt. „Nem érdekelné őket úgyse”. Jah, értem. És ezt elhitték? Persze. Hát, akkor egyre kevesebb az esélye, hogy én valaha is közéjük fogok tartozni. Miért? Mert, idiótákkal sosem jöttem ki jól, már pedig sok eszük nem lehet, ha lazán beveszik, hogy a szegény főnököt minden átmenet nélkül egy bevásárlóközpont közepén valami vadidegen leszemetezi. Meglepő módon, ez tetszett neki! Nem háborodott fel, nem küldött el az anyámba, hanem visszahívott holnapra, hogy bemutathasson egy nála nagyobb tapasztalattal rendelkező területi igazgatónak. Hát, van ilyen…csak nem szoktam hozzá…még.