A szavak szerelmese

Arcomat két kezembe temetve,

Hisztizek az idegtől remegve.

Mert mégis mi mást tehetnék,

Ha nem az van, amit szeretnék.

Elköszön tőlem minden ihlet,

S az utolsó rím sem engem illet.

Hisz arcomat a fénybe későn emeltem,

De biztos, hogy nem ezt érdemeltem.

Biztos, hogy a bűnöm nem ekkora,

Hogy ne legyen kegyelem rá semekkora.

Hogy ne lenne, aki megbocsátana,

Egy könnycseppnyit szeretni nem ártana.

De fohászomra nem válaszol senki,

Ennyire nehéz hát engem szeretni?

Ekkora a bűnöm, az, hogy mégis élek,

Ekkora hiba, hogy senkitől se félek?

Elfordul tőlem bárki, aki boldog,

S leválnak lassan rólam a dolgok.

Meztelen lelkemet széthordja a szél,

S e lelketlen testtől meg mindenki fél.

Testem pedig, mint üres báb,

Porlad szét egy kicsivel odább.

S utánam csak pár vers marad,

Mi álmokat vet s könnyeket arat

Pár mondat, néhány játékos rím,

S a vers máris büszke erős hím.

Mely bárhol néma csendet teremt,

S titkon ez nekem sokat jelent.

Titkon mindig is vágytam arra,

A versem fakasszon mindenkit dalra.

Meg, hogy a kicsiket rólam okítsák,

S az órákon a verseimet tanítsák.

Persze tudom én, hogy ez csak álom,

Nem ráz majd meg senkit a halálom.

Hisz nem lesz egy egész emberöltő,

Hogy észrevegye bárki: nincs már a költő.

De amíg csak élek addig én írok,

És verseket költök, amíg csak bírok.

Ez a szörnyű valóság nem egy hamis mese,

Így lettem a szavak szerelmese.

Arcomat két kezembe temetve,

Zokogok magamon nevetve.

Mert mégis mi mást tehetnék,

Ha élnem kell, amit felednék.

-lakat-