Jó régen nem írtam megint, de most hagyjuk is az okok magyarázgatását, mert egy elég fajsúlyos témát választottam: Ma az apaságról fogok írni! Ahogy telik az idő felettem, arra kellett rájönnöm, hogy jó apának lenni legalább annyira nehéz, mint jó anyának. Mondom ezt úgy, hogy egyetlen gyerekem sem született még! Komolyan! Egy kicsi sem! Hát, mondom… Ez azonban nem zárja ki annak tényét, hogy bizony még az ilyen hatalmas bloggerek is voltak gyerekek, mint én! Pedig voltak! Sőt, köztük még én magam is gyerekként kezdtem!

Egy bazi nagy gyerekként…

Szülői szeretet helyett csak brutalitás tombolt,
Mert nem engem akartak, hanem, csak a szocpolt!

Annyira, hogy 5 kiló, 65 dekával láttam meg a napvilágot, Karcag az óta már a helyiek által csak „vágóhídnak” becézett Kátai Gábor Kórházában. A gyerekkoromra most nem térnék ki külön (akit érdekel, az elolvashatja egy korábbi írásomat róla, ide klikkelve) viszont az apámmal való kapcsolatomról még soha, sehol nem írtam. Senkinek ne induljon be a fantáziája, mert semmi szaftosat nem tudok mesélni. Teljesen „átlagos” apa-fia kapcsolat volt a miénk. Amikor részeg volt (a gyerekkorom 80%-ában) általában vert, amolyan sajátos hobbiként, ha pedig nem volt épp részeg (a maradék 20%-ban) akkor szégyenlősen kerülni próbálta a tekintetem. Igen, azt hiszem, apám szégyellte magát – utólag – a részegen meghozott döntései miatt. Évtizedeket éltünk úgy mellettem, hogy tulajdonképpen soha egyszer sem kérdezte meg, hogy vagyok, mi akarok lenni, ha nagy leszek, vagy egyáltalán bármi olyasmit, amit egy apa kérdezni szokott a 10 – 14 éves fiától. Semmi. Egyetlen olyan megnyilvánulása volt, ahol felfedezni véltem némi érzelmet az arcán. Egyik nap a kertet ástam, mert egy 10 éves gyereknek az jó, ha kertet ás - a szüleim szerint – mikor is az ásóm egy kemény, fémes tárgyba akadt meg. Izgatottan ástam körbe, mintha valami kincset találtam volna. S igen, azt találtam. 10 éves fejjel, amit találtam, annak számított. Egy komplett, bontatlan ládányi géppisztoly töltényt ástam ki véletlenül. Nagyon izgatott lettem. Azonnal tudtam, hogy valami értékes kincs birtokosa lettem. Pár napig nem történt semmi, csak rejtegettem különböző helyeken. Nem azért, hogy a szüleim meg ne találják, és el ne verjenek mondván, hogy loptam – tulajdonképpen mindet erre fogtak akkoriban, bármit is találtam, bármilyen ajándékot is kaptam, vagy bármim is lett – nem. A verést akkorra már úgyis megszoktam, így attól tartottam, hogy a szomszéd Deák Sanyi el ne lopja a nehezen megszerzett kincseimet. Szóval, az egyik Vasárnap reggel, apám a konyhában ült és tiszta erőből olvasott valami újságot…én meg elkezdtem játszani 2 – 3 a saját kincses ládámból kivett géppisztolytölténnyel. Csak úgy, mintha, azok katonák lennének és egymással hadakoznának (a gyerekek ilyesmit műanyag katonákkal szoktak, de sosem voltak játékaim valahogy…minek is, ha van kert, nem?) Apám egy röpke pillanatra rám nézett, de szerintem csak a zaj miatt és már szólt is volna rám, hogy kussoljak, amikor meglátta, hogy mivel is keltem a zajt. A vér megfagyott az ereiben szemmel láthatólag. Én meg nem értettem mi baja…hát, én csak játszom. Szó szerint, tudom idézni, mert sosem beszélt velem addig annyira emberi hangnemben, mint akkor…azt, mondta: „Te ezeket honnan vetted?!” – annyira zavarba jöttem, hogy nem tudtam eldönteni, hogy most mondjam az igazat és lenyúlja a saját kis hadizsákmányomat, vagy inkább kamuzzak valamit és legalább csak azt kobozza el, amivel épp játszom, de marad még a pincébe rejtve egy csomó. Végül az igazat mondtam. S ahogy a mondat végére értem, azt láttam az arcán, hogy őszinte félelem járja át. Ezt meg aztán végképp nem értettem…de megszólalt megint: „Kisfiam, add, ezeket ide nekem kérlek szépen! Vissza fogom adni őket, megígérem, csak add ide egy kicsit.” Erre én is megijedtem. Oda adtam a kezembe lévő töltényeket. Pár másik nézegette őket, majd hirtelen magához ölelt. Egyre bizarrabbá vált minden. A szíve úgy dobogott, mint valami versenylóé. Gondoltam jobban teszem, ha elmondom, hogy van ebből több is. Megmutattam a kincsemet a pincébe rejtve, majd megmutattam azt a helyet is, ahol kiástam. Apám végig néma csendben volt. Mikor végeztem a „vallomásommal” magával hívott a saját kis műhelyébe. Satuba szorította az egyik tőlem elvett töltényt, majd egy szeggel, éppen, hogy alig, ráütött a töltény végére. Hatalmasat durrant. Azonnal megértettem miért ült ki az arcára félelem…pedig nem is ezt akarta megmutatni. A falra mutatott, ahol egy 5 forintos átmérőjű lyuk tátongott. Átnézve a lyukon láttam, hogy még az épület mellet lévő malac ól falain is simán átment a lövedék. Apámra néztem…sztoikus nyugalommal csak annyit kérdezett: „S, ha mindez a zsebedben történik?!” Zokogásba törtem ki. De nem azért mert akár meg is halhattam volna…nem. A saját életem sosem volt érték számomra. A meghatottságtól sírtam. Annak tudatától, hogy mégis számítok apámnak (legalább neki) s, hogy talán sajnálta volna, ha valami történik velem. Attól fogva érezhetően jobban oda figyelt rám. Egyszer még kaptam egy téli fagyit is Tőle, emlékszem…

Valójában mindenki Férfinek születik,

Csak nyolcmilliárdot elcsesztek a szüleik.

Annyira meghatározó élmény volt ez számomra, hogy sokáig rendesen féltem attól, hogy magam is apává válhassak. A pasik sokkal lassabban kapcsolnak ugyanis. Később is érnek, mint a Nők. Rengeteg olyan apát ismerek, akikre csak rámondják, hogy apa, de az apasággal s az azzal járó kötelezettségekkel köszönőviszonyban sincsenek. Jó apa csak Férfiakból lesz! S ezt olyan szentül hiszem, mint azt, hogy nincs miben hinni a vallás kapcsán. Viszont a Férfi nagyon ritka lény ám! Ahhoz azonban, hogy ezt érthessétek, le kell tolnom a torkotokon a saját fejlődéselméletemet ebben a témában. Véleményem szerint különbséget kell tennünk pasi és Férfi között. Mindenki pasiként kezdi. A hormontúltengéssel átitatott kamaszkor után, mindenki pasiként éli át a fiatalságát. A pasi tulajdonképpen egy fejletlen Férfi. A bibi ott van, amikor az átalakulás nem következik be. Amikor nem fejlődik tovább a pasi Férfivé, hanem pasi marad. S, hogy ki a pasi?! Pasi az, aki az „egyszer élünk” elmélet mögé bújva képtelen parancsolni a farkának és még a legprimitívebb ösztönét (a fajfenntartás ösztönét) sem képes legyőzni. Ilyet a hímnemű humanoidok olyan 25 – 30 éves korukig csinálnak. Utána ugyanis már családot akar. Ha a szülei jó munkát végeztek. Férfiak ugyanis nem születnek csak úgy maguktól, csak úgy ösztönből. Férfiakat kinevelni szokás! Úgy, mint anno Spártában! A valódi Férfiúi lét, nincs ingyen – ahogy semmi, ami értéket képvisel. Ahogy mondani szoktam: „Egy igazi Férfi, házat épít, medvét öl, asszonyt szeret!” S bár nyilván, ezt ma már csak szimbolikusan értelmezhetjük, de jártál már Te az utcákon?! Láttad már milyen „Férfiakat” nevel ki a mostani társadalom?! Hát, ha mellé ordítanál is belehalna a többség…nem, hogy házat építsenek, vagy medvét öljenek. Arról nem beszélve, hogy ez a jelenség is felel azért, hogy ma már a családokon belül is egyre kevesebb szava van a Férfinek, az apának, a család fejének. Oké, hogy a Nők alapból is szeretik elnyomni az ellenkező nemet és szex - megvonással zsarolni őket (na, ki is a gyengébb nem?) de a mostani generációt annyira nem is kell elnyomni. Eredendően hiányzik belőlük az erő, amit egy Nő tisztelhetne. Eszembe jutott most erről egy személyes példa: Az exemnek szinte tökéletes családja van. A tipikus marketingcsalád: Mindenki szép és – látszólag – mindenki iszonyatosan boldog. Mivel azonban egy ideig a családhoz tartoztam, magam is bepillantást nyertem a kulisszák mögé, ahol a család szemefénye pornográf tartalmakat osztogat meg magáról az Interneten, miközben a mindig tökéletes és makulátlan frizurában parádézó anyuci együtt röhög a lányával a család fején (az apán), hogy titokban pornót néz a telefonján (mert anyuci nem engedi, hogy hozzá érjen, ha valami nem úgy van, ahogyan akar). Ez kezdettől fogva taszított ebben a tökéletes és idilli képben. Az apa, tulajdonképpen egyfajta ATM automataként funkcionált csupán. Menjél, keresd a pénzt, aztán pedig mi szépen kinyerjük belőled a megfelelő jelszavakkal. Egy szava sem lehetett az asztalnál – meg mint, közben kiderült, az ágyban sem. Nem egyszer beszéltem erről az akkori páromnak, hogy ez nem normális, hogy annak az embernek ér a legkevesebbet a szava, aki az egész családot eltartja. Senki nem dolgozott a családban. Senki. Ez az apa egy 4 tagú családot tartott el egyetlen fizetésből úgy, hogy egyetlen szavát sem hallgatták meg. Ha mégis elmondta a véleményét, senki sem vette figyelembe. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de a család úgy élt luxus körülmények között és úgy ment nyaralni minden évben külföldre, hogy a család feje egy iskolában, biztonsági őr. De nem is az anyagiak része a felfoghatatlan sőt, inkább elfogadhatatlan, hanem annak ténye, hogy semmit nem kap cserébe azért, amit Ő tesz a családért. Sőt, együtt gúnyolja Őt anya és lánya a háta mögött. Sosem szeretnék így járni! Soha…

Na, de most nézzük magát az apává válás folyamatát. Azt hiszem, ez az egyik legtisztább, legszentebb és legmagasztosabb dolog egyike a Férfiúi létezésen belül. Apává válni egy teljesen módosult tudatállapot lehet. A legtöbb agyatlan pasi, ha addig nem, akkor itt válik Férfivé. Amikor a nevét egy kis ember kezdi viselni. Amikor minden döntése, mondata, gondolata meghatározza egy másik ember fejlődését s ezzel együtt az egész életét. Ilyenkor rendszerint 2 választás áll az ember előtt! Az első, hogy egészen egyszerűen felnő a feladathoz és igyekszik azzá válni, amire nem is biztos, hogy képesnek érzi magát. A másik pedig, hogy rándít egyet a vállán és éli tovább az addigi szánalmasan primitív életét. A többség, ez utóbbi mellett dönt, elárulom. Ez a magyarázata a sok egyedülálló anyának. Ők – már az ilyen pasik – valószínűleg nem elég érettek még arra, hogy felismerjék, hogy az új utód egy darab belőlük. S nyilván, Ők már alapból azt gondolják, hogy a védekezés a Nők dolga, s ha mégis bekövetkezik a fogantatás, akkor az a Nő „hibája”. Ilyen hozzá állással borítékolva van az, hogy egy újabb tökéletes sorozatgyilkost nevel majd a gyerekből a magára hagyott anya. Mindkét verzióra vannak tapasztalataim, s ezt most meg is osztom veletek!

Kezdjük a jobb példával, mert abban bízom, hogy arról többet tudok írni…arról nem beszélve arról, szívesebben is írok Nektek.

Példaértékű teljesítményről fogok mesélni most Nektek ugyanis!

Hol volt, hol nem volt – istenem, de elcsépelt szöveg el – pár éve megismertem egy alacsony, némi súlyproblémákkal küzdő, de annál nagyobb szívű rendszergazdát, a főváros egyik kevesek által ismert könyvtárában. Tiborcz – mert így hívják – már a megjelenésével is békét teremtett. (Erről anno még verset is írtam! Akit érdekel, klikk ide!) Tudjátok, van az a típus, aki…aki olyan, mint a Télapó: Ránézel és elszáll, minden haragod! Na, az én Digitális Jézusom – így nevezem – pontosan ilyen, csak vatta szakáll meg piros szerkó nélkül. Mikor megismertem Tiborcz barátomat, olyan volt, mint az exem apja: Egy tökéletesnek tűnő kapcsolat mélyén vesztegelt, elnyomott rabszolgaként. A feloldozást szerénységem képében küldte hozzá az ég, s pár délutánt és estét azért át kellett beszélgetnem vele, hogy Ő ettől sokkal többre hivatott, hogy ettől Ő sokkal erősebb, mint, hogy éveken át vegetáljon egy olyan párkapcsolatban, ami Őt csak pusztítja. Mikor meghozta a szabadulásához vezető döntést, magam is meglepődtem. Nem szégyellem bevallani, hogy soha az életbe nem hittem senkit annyira gyávának, mint Őt. Ennek ellenére bekalkuláltam, hogy lehet, hogy most az egyszer az életbe nem lesz igazam s Tiborcznak mégis tökei nőnek és végre Férfivé válik…s bekövetkezett. Olyan gyorsan, hogy eleinte elhinni sem akartam. A felszabadításunk annyira jól sikerült, hogy nem csak barátnőt, de munkahelyet, sőt, lakhelyet is cserélt. Fontosnak tartom kijelenteni, hogy ez mind az Ő érdeme volt, én csak elé tártam az esetleges lehetőségeit, amivel élhetne, ami rá várhat, ha meg mer hozni bizonyos döntéseket. Tiborcz jelenleg Székesfehérváron él, immár apaként és a helyi rögbi csapat (Vérengző Méhecskék vagy valami hasonló a nevük..) oszlopos tagjaként. A fejlődése oly mértékű és tartalmú volt, hogy komoly órákat szántam arra, hogy fogalmazzam meg, hogy hihető lehessen számotokra…már csak azért, mert számomra is az volt mikor a szemem láttára történt. Tiborcz gyökeres változáson esett át. Nem is változásnak nevezném…újjászületésnek. Bármelyik elcseszett Főnix madár megirigyelhetné ezt Tőle. Az elmúlt 3 – 4 év alatt nem csak beleszeretett élete legnagyobb szerelmébe – s mellesleg az első gyermeke édesanyjába – de autót és lakást vett s azt fel is újította, hogy méltó otthon várhassa a család legújabb tagját. Emellett dolgozik, sportol, egészségesen táplálkozik, imádja a párját és minden erejével és tudásával azon van, hogy jó apa válhasson belőle. Mielőtt elkezdtem írni ezt a bejegyzést, napokon keresztül beszélgettünk erről a folyamatról, hogy számára mit jelent az apaság, hogy milyen érzés volt először a kezében tartani a kislányát és, hogy ugyan mondja már meg, hogy Ő mégis mi a francért nem kallódott el, ahogy manapság az olyan nagy divat már. S most – talán megengedi nekem – idéznék is néhány gondolatot Tőle: „…az a baj sokan nehézségnek élik meg, ezzel persze hozzájárulhat az is, hogy valaki szegény családba születik, de ahol szegénység van ott a legnagyobb a szeretet az összetartás. A gazdagok ölik meg a világot…” A pillanatról, amikor megtudta, hogy apa lett: „Mikor anya bejelentette, hogy terhes 2 hétig csak fejvesztve rohangáltam, hogy: miből, hol, miért...pörögtem minden nap. De ez a pörgés csak jót tett. segített rendezni, rendszerezni a dolgokat.” Szóval, vannak emberek, akiket a terhelés motiválja és inspirációt merít belőle. Nem leissza magát – ahogy illik – hanem, az újabb ráhelyezett felelősség még elszántabbá teszi! Tiborcz azon Férfiak archetípusa, ami nem csak nekik – gyermektelen többieknek – állít követendő példát, az önmaga természetes lényével és a tetteivel, a teljesítményével, de tükröt mutat azoknak az anyáknak is, akik az anyaságuk előtt nem a leendő gyereküknek kerestek jó apának valót, csak sodródtak az árral, s most meg csodálkoznak, hogy egyedül maradt élete legnagyobb tévedésének gyermekével. Az ilyen Férfiak, mint az én barátom, bizonyítják annak tényét, hogy küzdeni egy Nőért, netán feladni az egész elcseszett korábbi életedet, igenis érdemes! Emlékeztek még?! Házat épít, medvét öl, asszonyt szeret! Tiborcz saját gondolataival zárom le a Róla szóló fejezetemet: „Apának lenni egyet jelent számomra az önzetlen szeretettel. Segíteni anyának, amiben csak lehet, közös percek eltöltése, mert az élet rövid és hát vannak fontosabb dolgok, is mint az állandó mókuskerék. Élvezni kell minden percét! A jót is, a rosszat is!”

Mert láttad a filmet, még nem vágod Spártát.

El se bírnád, ha fognád a dárdát!

Na, de most jöjjön a fekete leves! Jöjjön most ennek a tökéletes ellentéte! Sokáig ugyanis azt hittem, hogy az apaság azért nem lehet annyira ördöngös nehéz dolog. Hát, mégis miből állhat?! 10 másodperces lihegés, majd 9 hónap múlva a jövevényt etetni – itatni – ruházni, néha betakarni, esténként felkelni hozzá, majd pár év múlva vasvillával üldözni az Őt megkörnyékező kefehajú hülye gyerekeket. Hát, nem! Pláne, ha ugye egyenesen fiad születik kapásból! Apának lenni iszonyatosan nehéz dolog! Pláne a hülyéknek. Jelentem ezt ki úgy, hogy 5 hónapja nézem egyenes adásban, ahogy egy született lúzer, válogatott módszerekkel vágja tönkre a saját 4 éves fiának a gyerekkorát. Vannak emberek, akik egyszerűen nem alkalmasak apának! Nem azért mert a korukból kifolyólag nem elég érettek hozzá, nem. Azért, mert az agyuk túl kisméretű ilyesmihez. Sík hülyék tapintatosan fogalmazva. Természetesen azt sem szabad elfelejtenünk, hogy egy gyerek rossz nevelése mindkét fél nevelési hibáinak eredménye. Ha csak egyik szülő neveli, akkor meg pláne! A történet közel sem annyira érdekes és vidám, mint a Tiborcz barátom család karrierje. Egyrészt mert ez a tökéletes ellentéte, másrészt meg, mert itt esély sincs a változásra. Illetve…de! Esély az van, csak bátorság nincs arra, hogy a javuláshoz vezető útra lépjenek a közös cél érdekében. A történet nagyjából annyi, hogy 4 éve gyereket szült egy fiatal vonzó Nő, egy fiatal és már - már értelmi fogyatékos szinteken vesztegelő pasinak. Tehát, hogy pasinak! Férfi sosem lesz belőle, sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy képen se látott még igazi Férfit. Azonnal megértitek, mi táplálja bennem ezt az ellenszenvet. A család 4 éves szeme fénye csonka családban él. Anyuci és apuci már „nem szeretik egymást” ahogyan azt Ő tegnap a maga 4 éves kis eszével felismerte. A két „felnőtt” bár külön él, de igyekeznek mindketten kivenni a részüket szerencsétlen utód neveléséből. Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy a gyerek néha eltölt 1 éjszakát a biológiai apjánál. S ez már akkora teljesítmény, hogy igazán éreztetni sem tudom. Apuci ugyanis egyfajta hobbiként tekint elsőszülött fiára. Amikor kedve van hozzá – tehát, tulajdonképpen, amikor unatkozik – akkor igényli a társaságát, de mikor már gondoskodni is kéne róla, etetni, ruházni, orvoshoz vinni, egyáltalán apaként megnyilvánulni és jó példát mutatni a gyereknek, na, azt már nem.  Tulajdonképpen úgy fogja fel, hogy az általa fizetett gyerektartás, ezt mindet szépen átvállalja helyette. Fogalma nincs arról, hogy milyen apaként élni! Komolyan! Köszönőviszonyban sincs az apaság fogalmával. Anyucit természetesen záros határidőn belül, lecserélte egy fiatalabbra, dekoratívabbra és egyáltalán olyanra, aki még csak nyomokban sem hasonlít a közös gyermekük édesanyjára. Ez azért érdekes, mert ugye az ember – legalábbis mi, hímneműek – bizonyos típusú partnert választunk magunknak. Ha például én a ducibb Nőket kedvelem, és egy ducibb Nő szül gyereket nekem, akkor nem egy anorexiás liba miatt hagyom el – és fordítva. Ha én Claudia Schiffer-ekre bukok, akkor nem csalom meg az aktuális partneremet egy Queen Letifah-al! Nem! Akkor egy másik Claudia Schifferrel lépek félre, ha már csak ennyi eszem van. Szóval, azért ez felvet bizonyos kételyeket az Ő tisztességessége kapcsán, de vissza az apasághoz. Bár, ahogy mondtam, az ilyenek az én szememben, nem apák, de még csak nem is Férfiak. Akik a saját fiuktól sajnálnak egy takarónyi összeget, aki a fiával inkább haverként beszél és viselkedik, mint sem felelősségteljes felnőtt emberként, az számomra nem apa. Arról nem beszélve, hogy a fiára akkor válik „kíváncsivá” csak amikor épp ráér. Nem hiszem, hogy az apaság csak Szombat reggeltől, Szombat estig tartana. Az apáktól kérdezem: Rosszul tudom?! Arról nem beszélve, hogy mentálisan is komoly változások következnek be egy – egy ilyen apánál tartott villám vakáció után a gyerkőcben. Képtelen különbséget tenni helyes és helytelen között. Amit otthon anyuci tilt, azt apuci a szeretőjénél simán enged, mert Ő azt hiszi – nagyon tévesen – hogy ez maga a szeretet! Az, hogy addig a pár óráig, amíg nála van a gyerek, addig mindent lehet neki. A gyerek pedig joggal zavarodik össze mind az összes 4 életévével, hogy akkor otthon ez miért nem kerül megengedésre. S ahogy egyre többet beszélgetek Vele, azt veszem észre, hogy ezeket Ő maga is megjegyzi, és nem nagyon tud mit kezdeni vele. Nem tudja, hogy most akkor kinek van igaza a két „felnőtt” közül. Anyucinak magam is mondtam, hogy Ő csak egy gyerek, nem hülye! – mint az apja. Mindent megjegyez, még akkor is, ha egyelőre nem érti! S valószínűleg Ő nem akarja azt, hogy megértse mindezt majd utólag a saját fia. A gyermek pedig a természetes módon reagálja le az ilyen mentális zavarokat: Agresszióval. Egy – egy az apjánál töltött nap után 2 – 3 napig teljesen kezelhetetlen. Mintha egy teljesen más gyereket kapna vissza az anya olyankor. Teljesen egyértelmű, hogy rossz hatással vannak a gyerekre az ilyen kirándulások. A saját elmondása szerint is csak az első 1 – 2 órában szokta jól érezni magát, még annak ellenére is, hogy ott aztán tényleg minden meg van engedve neki. Még sosem volt gyerekem, de szerintem pont 4 éves korában kell igazán nevelni egy ilyen kisembert. Ilyenkor kell megtanulnia a viselkedési szabályokat, az illemet, az alárendelt – felé rendelt szerepeket, a társadalom hiearhikus feloszlását. 4 évesen már nem pici baba, már nem kell gügyögni Neki, hisz sokkal több mindent megért – akár magától is – mint, amennyit a szülők maguktól tanítanának meg neki. A legjobb példa erre, hogy mikor néhány héttel ez előtt a család nagypapája elhunyt, anyuci a maga esetleg, suta módján próbálta ezt elmondani saját gyermekének ennek tényét. „Nagypapa csillag lett! Mostantól az égről néz le ránk.” Mindezt a 4 éves gyerek türelmesen végig hallgatta, majd rándított egyet a vállán „Oké!” – mondta majd felém fordulva kérdezte: „Játszunk tovább akkor?!” Játszottunk tovább. Anyuci meg ott maradt megsemmisülve a nagy rákészülésével. Néhány nappal később az egyik agyatlan videó játékommal játszottam, amiben is ellenségeket kellett lelőni (agyatlan lövöldözős játék, na) mikor is a mellettem ücsörgő 4 éves csillogó szemekkel nézve fordult felém, amint sikeresen teljesítettem az adott küldetést, hogy: „Megölted az összeset, igaz?! Meghaltak mind, ugye?! Ahogy a papa is…” – s lám, ennyire egyszerű! Sokkal hamarabb megértette, mint azt mi a buta felnőttek gondoltuk. S nem hisztizett, nem kapott sírógörcsöt – ahogy a felnőttek – pedig a nagypapáját Ő is nagyon szerette. Ennyit arról, hogy mennyire gyerek is egy gyerek valójában. A fenti példa azért tanulságos, mert ez a 4 éves manó, sokkal intelligensebb, mint azt bárki hinné. Olyan sebészi pontossággal manipulálgatja az anyját például, hogy egyenesen taníthatná. Játsznyi könnyedséggel úsz meg szankciókat és buliz ki plusz engedményeket 1 – 2 jól elhelyezett mosolyával vagy épp könnycseppjével. Lenyűgöz sokszor komolyan! Éppen ezért irritál annyira, ahogy ez a két bolond tönkrevágja a gyerekkorát azzal, hogy úgy adogatnak vele, mint valami pingpong meccsen. S bár nem az én gyerekem, de úgy vélem, hogy azért még haragudhatok érte. Közelébe se engedném az apját, aki 250Ft-ot sajnál Tőle, aki képes azért haza zavarni a saját 4 éves fiát, mert Ő ám pihenni akar! Ilyet egy apa nem jelent ki, hogy a saját fiától nem tud pihenni! Nem! Nem és kész! Mikor megcsinálta, akkor miért nem akkor akart pihenni inkább?! Ki nem állhatom az ilyen lúzereket! Ráadásul, a fia abban a korban van, amikor szivacsként szív mindent magába, amit Náluk tapasztal. Mindent! Legutóbb mondott egy olyan szófordulatot, hogy bár én hatalmasat röhögtem rajta, mert egyszerűen aranyos volt ezt egy 4 éves gyerek szájából hallani, de én mélységesen szégyellném magam, ha az én gyerekem így beszélne, vagy egyáltalán én megengednék magamnak ilyen dumákat az Ő jelenlétében. S igen, talán lehet, hogy könnyen van ekkora pofom, mert nekem nincs saját gyerekem, és kívülállóként könnyen osztom itt az észt, de ezek már akkora tátongó hibák, hogy ekkorákat teljesen biztos, hogy apaként sosem követnék el! Képtelen lennék! Hát, ellenkezik mindennel, amit tanultam a normákról, az emberekről, az emberi magatartástanról! Nem tudom, hogy milyen ember lesz a szóban forgó, szándékosan nem nevesített kis manóból, de nagyon remélem, hogy anyuci, mielőbb felébred és meghoz olyan döntéseket, amik hosszútávon a gyermek érdekeit szolgálja majd, nem csupán az Ő nyugalmát. Bár, sok esélyt nem látok rá, ugyanis mesterségesen nem lehet jó apákat teremteni. Valaki van annyira igényes önmaga kapcsán, hogy utána néz ennek, hogy képzi magát e témában, mert tiszteli annyira a gyermekét és a gyermeke anyját, hogy jobbá szeretne válni – még ha az anyával nincsenek is már együtt – de a többség sajnos nem hoz ekkora áldozatot, hanem egészen egyszerűen, nem fejlődik tovább, nem nő fel, vagy csak egyszerűen elkallódik, megijedve az apasággal járó felelősségtől és kötelezettségektől…