Az érem peremén megbotlik a lábam,

Háború lett, amíg békére vártam…

Miért pont Aranyharang?! Az oka egyszerű…az Aranyharang egy kínai harcművészeti stílus. Nem, ez a bejegyzés most nem a Kung Fu stílusokról fog szólni. Itt az Aranyharangnak szimbolikus jelentése van. Az egyik legrégebbi harcművészeti stílus az Aranyharang. Még a 11. század környékén fejlesztették ki. Kevesen ismerik és kevesen ismerték akkoriban is. Tulajdonképpen nem is egy igazi teljes értékű stílus, inkább csak egy amolyan kiegészítő képesség. Azonban emiatt hiba lenne lebecsülni. Annak idején úgy a 13. század környékén megtették ezt mégis páran. Csúfos vereséget szenvedtek az Aranyharang technikát gyakorló shaolin szerzetesektől. A vereséget szenvedett nép tanulva a saját kudarcukból ennek ihletésére – erre válaszul – fejlesztette ki az azóta már híressé vált Muay Thai Boxot, ami ugye arról vált híressé, hogy soha nem látott brutalitású. Gondolom, már sokakat érdekel, miért tartok itt kiselőadást Kína történelméről. Ami kiemeli az Aranyharangot az összes többi harcművészet közül az, hogy gyakorlatilag érzéketlen páncéllá edzi az emberi testet. Ezt pont úgy kell elképzelni, ahogyan hangzik. A lehető legprimitívebb módon történik. Gyakorlatilag ütlegelik a saját testüket az Aranyharang gyakorlók. Az egész testüket, egészen erősen, egészen addig, míg a bőrük felületi idegvégződései el nem halnak, vagy hozzá nem szoknak. Tulajdonképpen ez egyfajta bőrkeményítési eljárás. Ezt a boxolók és a küzdősportokat gyakorlók is végzik, de természetesen nem ekkora mértékben…csak az ésszerűség határain belül. Na, hát az Aranyharang gyakorlók ezen jóval túlmennek. Nem elégszenek meg azzal, hogy Ők jobban bírják az ütéseket, rúgásokat. Ők ezt a képességüket olyan szintre fejlesztik, hogy még csak érdekelni se érdekelje őket, ha bekapnak 1 – 2 ütést vagy rúgást. Nem, hogy nem fáj nekik, de tökéletesen figyelmen kívül is hagyják, hiszen az egész testüket élő páncéllá edzették. A mai bejegyzésem azért kapta az Aranyharang címet tehát, mert egyfajta megvilágosodás ért a legutóbbi bejegyzésem óta. Arra jöttem rá, hogy ma már nagyon régen jómagam is az Aranyharang gyakorlók közé tartozom. Csak én nem a saját testemet ütlegelem. Én a saját lelkemet gyepálom a múltbeli sérelmeim miatt. S ez már annyira régen tart, hogy több rétegnyi érzéketlenség rakódott le rám általa. Ott tartok, hogy már az sem tud megbántani, aki ismer. Ez pedig borzasztóan nagy baj! Csomó olyan dolog vesz körül ami, tökéletesen abnormális. Mégis a legtöbben ezt észre sem vesszük. Annyira beleolvadtunk már a hétköznapjaink kényelmébe, hogy csak akkor vesszük észre, hogy megbántottunk valakit, amikor Ő már azon bántódik meg, hogy észre sem vettük, hogy megbántottuk. Néha vannak nagy felismeréseim. A saját életem kapcsán leginkább. Tegnap este például megnéztem az Amerikai szépség című filmet. Úgy éreztem, hogy végre megértem erre. Hiszem azt, hogy bizonyos filmek megértéséhez, felfogásához fel kell nőni. A legjobb bizonyíték erre nálam a Keresztapa például. Eddig kétszer láttam mindhárom részt, de egyszer sem értettem. Sőt, el is aludtam rajtuk. Pedig biztosan egy nagyon jó film lehet, hiszen a fél világ dicséri még a premiere után 20 évvel is. Olykor eszembe jut, hogy lehet, hogy csak én vagyok lassan (tetű lassan!) érő típus. Annak idején, amikor a 90’-es évek közepén 27 héten át vezette a slágerlistákat a Republic együttes "Szállj el kismadár" című dala, én már hányni tudtam volna tőle. Aztán tavaly azon kaptam magam, hogy végtelenítve hallgatom az iPodomon. Szóval, megnéztem az 5 Oscar díjas Amerikai szépséget és katartikusa hatást éltem át. Közben is, utána is. A rendező – akinek ez volt élete első rendezése – mintha, kifejezetten nekem rendezte volna ezt az alkotást. Pedig ugye, ez sem egy új film. Aztán láttam – most végre elejétől a végéig – a hírhedt "Lesz ez még így se!" című filmet és megdöbbenve tapasztaltam, hogy Jack Nicolson gyakorlatilag engem alakított. Néztem a filmet és komolyan undorodtam attól, amit látok. Még akkor is, ha persze az a néző számára is imponál, hogy a mindenbe belekötő, mindent kritizáló karakter végül úgyis mindent elér, amit akar. Tökéletesen azonosultam a Jack Nicolson által megformált fura negatív hőssel. Mintha önmagam láttam volna. Szinte tökéletesen így működöm, így kommunikálok, így fejezem ki magam. Kicsit ijesztő volt látni, hogy azokat a tulajdonságokat, amiket én eddig státusszimbólumnak hittem, a társadalom legnagyobb többsége mélységesen elítél és utál.

Én is azt hittem: Engem sanyargat a lét,

Csak több nőt akartam és még több lét.

Sokszor álmodoztam arról, hogy olyan ember leszek egyszer, akikről álmodozom. Engem például kifejezetten zavar a mostani nagy lottó láz. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy bizonyos emberek komolyan tudnak hinni abban, hogy egyszer csak nyernek több milliárdnyit pusztán azért, mert 5 számot eltalálnak valami sorsoláson. Szinte minden a pénz körül forog…mert az emberek többsége a pénzzel hozza párhuzamba a boldogságot…és épp ez a baj! Világ életemben dolgoztam. Hol legálisan, hol illegálisan. Sosem volt azonban olyan munkám, ahol a keresetem elég lett volna arra a színvonalra, amit megszoktam. Pedig nem éltem soha luxus körülmények között és nincsenek nagy elvárásaim. Egyszerűen csak elértéktelenedik a világ körülöttünk. Erről most Pataki "Mi vagyunk a rock!" Attila egyik gondolata jutott eszembe. Ő mondta, hogy 2012-ben végbement a világvége, ahogyan Ő is megmondta…csak az emberek nem vették észre, mert az emberek mozi filmekből ismert világvégéket várták. A nagy látványos meteor becsapódást vagy Fekete Pákó következő nagylemezét. Pedig valójában a világ vége teljesen csendes, szinte diszkrét módon megy végbe. Az emberek észrevétlenül egymás ellen fordulnak és divattá szelídítik a népirtást és a dehumanizációt. Ez maga a világvége. Ahogy a "Mikor megállt a Föld" című filmbe is van: Mi vagyunk a bolygó rákfenéje. Ön és közveszélyes faj. Miért nem teszünk ellene?! Teszünk – csak nem elegen. Miért nem tesz ellene mindenki?! Emlékszel az Aranyharangra?! Hát, azért… Az embernek vannak beidegződött szokásai. S olykor rossz szokások is beidegződnek. Például, hogy nem hallgat senkire és nem változtat semmin. Lehet a fejlődés megtagadása is egyfajta rossz beidegződés. Lehet ez is egy réteg az Aranyharangunkban. Gyakran eszembe jut a boldogság mátrixa. Az elmélet, mi szerint mindenki csak egy picike fogaskerék Isten kakukkos órájában. Azt hiszem, hogy mindössze két fajta ember létezik csak a boldogság teniszpályáján. Az egyik aki, vért izzadva gürcöl az álmaiért…és a másik, akinek az alkalmazottja vagy, mert már Ő megtette ezt. Ez mindig eszembe jut, ha egy átlagos hétköznap közepén az asztalom mellett osztja az észt a főnököm. Pláne, akkor, ha hülyeségeket mond, ami bár ritka, de megesik azért néha már Ő is ember. Ilyenkor mindig próbálom visszanyugtatni magam bölcsen hallgató, süket – néma droiddá: "Csak nyugi! Ő a főnök! Ő és nem én! Bármit is mond, az a törvény, mert Ő a főnök és nem én!" S ez már így megy évek óta. Mindig, ha eszembe juttatja valami, hogy én is csak egy alkalmazott vagyok, egy kicsike fogaskerék, egy senki! Éppen ezért, ha tehetném, motivációs eszközökkel dekorálnám körbe a kis munkaasztalomat! Olyanokkal, amik a kitűzött cél felé rugdosnak még akkor is, ha már kimerültem. Tudom azonban azt is, hogy valakivé válni csak azok képesek, akik tartják magukat valakinek. Mondjuk embernek, aki számít…